Jöjjön Áprily Lajos: Pataki bor verse.
Nézd azt a kéklő, kúpos hegykaréjt:
itt ősi korban tűz formált talajt.
A városvégre hajló dombokon
a venyigében vulkán lelke hajt.
Baráti szívek közt, a hegy tövén
ízlelgetem borát, a csodajót.
Varázsa múltat kápráztat felém,
borozgató nagyokról víziót.
Ifjú Balassa Bálint itt mulat,
sűrűn koccan s kondul az ón-pohár,
kemény táncos lábak dobbantanak
s szilaj daloktól cseng a régi vár.
Diák-kvártélya füstfelhőiben,
az éjben alvó scholához közel,
víg társak közt Csokonai Vitéz
szikrázó kedve mulattat s tüzel.
Petőfi lelke hősökért hevül,
nem a jelent, a múltat látja itt.
Nem te idézted meg, pataki bor,
a szent szabadság oroszlánjait?
S amott, hol csend-strázsálva állanak
a hallgató temető-széli fák,
alszik, s az álmuk mély és végtelen,
néhány korán megfáradott diák.
Míg élők voltak, nóta-kedvüket,
tudom, te ajzottad fel, tűz-ital,
itt mindig belőled forrásozott
a pajzán tréfa és a drága dal.
Aranycseppeddel felköszöntelek,
s mert kedvem néha csüggedt és komor,
adj, kérlek, pezsdítő kortyot nekem
s felejtető mámort, pataki bor!
