Jöjjön József Attila: A cipő verse.
Költő vett föl, pici lábán
egy ilyen tapos,
két megtörött, szelid orcám
azért bánatos.
Fény deszkázhat, ég füstölhet.
Lekvár lesz a sár?
Neki mindegy. Füzőmből meg
kanócot csinál.
Sziszeghetek, ügyet se vet
rám, a marcona.
Kiadhatom a lelkemet, –
ennek nincs hona.
S ha szívemet künn az uccán
elébe teszem,
elpirul ugyan, de aztán
döfköd mérgesen.
Nyelvem néha rája öltöm;
visszanéz csunyán
s ő is, az én morcos költőm
nyelvét ölti rám.
Volt fényes és szép életem.
Hordott egy huszár
s váltogatott, a hűtelen.
Ennek vége már.
Ne tartott vón ilyen árra,
vetett volna ki
Észak homályló havára
dérrel porlani,
vagy Dél izzadt erdejében
tigris tépne szét,
vagy gyík fülelné belőlem
az éj gyors neszét,
vagy egy éjjel hordanának
szét a termeszek, –
vagy tengeri zöld homálynak,
ahol elleszek
virágállatok közt csendben,
mint cipő-virág,
mig belepnek puha testtel
iszamos csigák.
Oh, sudarán fa lombjának,
szagolna maki,
vagy csak mocsári gólyának
vetett volna ki!
Az is befüzne kigyóval,
szállana velem,
lassút lépne s állva tollal
fedné egy felem.
Rab vagyok a költő lábán,
két éve tapos,
két megtörött, szelid orcám
azért bánatos.
