Jöjjön Kálnoky László: Az elsodortak című verse.
Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz,
banalitásával mellbe vág, szürkeségével lehengerel,
az egri főutcát a század harmincas éveiben,
a nyüzsgő esti korzót a liceumtól a moziig
terjedő kurta útszakaszon,
a sárga lámpafényben fürdő, elmosódott arcokat,
a gömbölyű hasú, középkorú urak méltóságteljes lépteit,
a vastag arany óraláncokat, amint a hivatalfőnökök vagy módosabb kereskedők
állig begombolt mellényét szegik rézsútosan,
látom terjedelmes vagy ösztövér hitveseik malomkerék-kalapját,
jól hallom a matrózruhás iskoláslányok vihogását,
amint kitódulnak az angolkisasszonyok kápolnájából, a májusi litániáról,
itt kölnivíz illata csap meg, amott bor- vagy szivarszag,
a törvényszéki bíró és neje kétoldalról fogják karon bolond leányukat,
mert máskülönben a fiúkat simogatná,
ezüstfejű bottal, ferencjózsef-kabátban
végzi esti sétáját a telekkönyvezető,
a nagytemplom őszhajú karnagya csitrik után lohol,
üveges ajtajú batárban hajtat el egy lilaöves kanonok,
és hat vagy hét templomtoronyból
hangzik föl egyszerre az estharangszó,
s már hullámozni kezd a kép,
míg a vízáradásszerű kondulások remegtetik,
hegyi folyóvá szűkül össze hirtelen a keskeny utcasor,
a hanghullámok áradása sodrába kapja a járókelőket,
tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok,
fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem,
így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé,
döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim
sokáig ott csillognak még az alkonyatban
a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán.
