Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint buborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékül:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkül!

Ha szememnek könyje csordul:
Elveszesz te bánatombul!
Megkönnyíted a keresztet,
Melyet a sors rám eresztett!
És lelkemre nyugalom száll,
Az élettel úgy kibékül,
De hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkül!

Ne is hagyjuk el mi ketten
Soha egymást az életben!
S egymás hű karjába dőlve
Menjünk el a temetőbe!
Mert nem lelnék üdvöt ott fenn,
S visszavágynék én az égbül,
A sírban sem lenne nyugtom
Nálad nélkül, – nálad nélkül!

The post Tompa Mihály – Nálad nélkül appeared first on Meglepetesvers.hu.

Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig űltök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?!
Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad;
S ti hallgattok? elkészűltök innen?
Itthagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek’…
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékűl, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirul;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld újra felvirul.
Dalotokra könnyebben derűl fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesítvén:
Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyü szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Ugy tennétek, mint az emberek?
Itthagynátok, idegent cserélve…
– Fiaim, csak énekeljetek!

The post Tompa Mihály: A madár, fiaihoz appeared first on Meglepetesvers.hu.

Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah! hogy … gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik…
A honfi honfira vádaskodik.

Testvért testvér, apát fiú elad…
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!

Köszönjük, hogy elolvastad Tompa Mihály versét!

Mi a véleményed  A gólyához költeményről?

Írd meg kommentbe!

The post Tompa Mihály: A gólyához appeared first on Meglepetesvers.hu.

Hol tél, tavasz, nyár
Fogóznak össze:
Felhőkbe nyúló
Bérc oldalán
Havasi rózsa
Nyílván, szelídebb
Lesz a rideg táj
Virúlatán.

Fenn a magasban
Nincs szaggató kéz,
Nem hat föl addig
A kandi szem;
Szelíded arcán
Boldog mosoly van
S mi búra hívná:
Nincs semmi sem.

A tiszta légben
Élvén, születvén,
Hol a derűs menny
Sugárt lövel:
Alantiságban
Szenny nem ragadt rá,
Mint aki jár a
Földhöz közel.

A kerti rózsák
Szépek, kevélyek;
Sajnálva a kis
Távol rokont:
Egyet közűlök
A bércre küldnek
Ki a vírághoz
Érkezve, mond:

‘Sorsod, – kietlen
Bércen nyomorogván –
Szivünkre vettük
Kis rózsaszál!
Jövel közinkbe
S légy boldogabb ott…
– Szebb is lehetsz még! –
Mint itt valál!’

«Szép, büszke rózsa!
Menj vissza és mondd:
– Köszöntve a jó
Testvéreket, –
Nem hagyom én el
E zord vidéket;
Mert boldog éltem
Csak itt lehet!»

‘Hogyan? mohos szirt,
Bús, törpe fenyvek,
S hólepte ormok
Szomszédaid!
A menny ha dördül
S villáma csattan:
Reszket, nyög a táj…
S boldog vagy itt…?

Lenn a lapályon,
Hol gyors patak foly,
S jár lanyha szellő
A kert felett:
Nem jobb leélni
Illatba’ fördve,
Szeretve, ifjan
Az életet…?!’

«Csak éljetek ti
Kéjben, örömben,
Szinesre festett
Rácsok között;
Én a szabadban
Vágyok maradni,
Ahova engem
Sorsom kötött!

S ha éles a lég,
A táj kietlen,
Szegény, sovány föld
Mohot terem:
Mondd meg, szülötti
Szerelme nélkül
– Elvesztve azt is –
Mivé leszen?!

Ha csendes a táj
S madár dalolgat!
Ha csattog a menny
S a vész üvölt;
Reggel, vagy este,
Éjfél homályán,
Minden jelenség
Örömre költ!

Ébredve: látom
A völgyet, ormot…
S örömre gyúlad
Tekintetem; –
S végpillanatját
Hunyó szememnek
Könnyebb, ha rajtok
Feledhetem!

Ott hosszu évek
Itt egy rövid perc;
Ott fény, öröm; s itt
Bú, fájdalom…
Mi könnyü lenne
Évek s öröm helyt
A percet és bút
Választanom!

Kóró tebenned,
Szülötte-földem!
Inkább leszek, mint
Másutt virág!
Szebb itt az ősz, mint
Más föld tavassza;
Az éj, mint máshol
A napvilág!

Szeretve hozzád
Simúlok…! érted
Én nem cserélek
Más idegent!
Oh mert előttem
Hazám! te földed
Minden fűszála
S porszemje Szent!»

Köszönjük, hogy elolvastad Tompa Mihály költeményét.

Mi a véleményed a című írásról?

Írd meg kommentbe!

The post Tompa Mihály: Havasi rózsa appeared first on Meglepetesvers.hu.

Honnan származott az égő
Szerelemnek szép virága?
Nyíló szirma úgy piroslik,
Mintha vérbe volna mártva.

Éjjelenként mért sohajtoz
Olyan hosszan, olyan mélyen?
Hisz boldogság és öröm van
Festve csillogó szinében!

Midőn parlagrózsa szívét
Fénysziromnak gyilka érte,
Mely szerelemtől piroslott:
Földre omlott drága vére.

És amint hull és patakzik,
Így kiált a hűtelennek:
‘Igaz voltam, elhajoltál…!
Te megöltél, – én szeretlek!’

S hideg föld a vért elissza,
Benne minden élet elhül…
De a holtat visszaküldi
A mosolygó kikelettül;

Mert bár a szív nem dobog már,
S érzéketlen, föld alatt van,
Amely lángolt benne egykor,
A szent érzés halhatatlan!

Hol kihullt a föld porára
Parlagrózsa forró vére:
Hatalma a szerelemnek
Uj virágot hoza létre.

Ez sohajt oly hosszan… mélyen…
A magános éjszakában:
‘Hű maradtam. hűn szeretlek
Az életben, a halálban!’

S kinek szirma ugy piroslik,
Mintha vérbe volna mártva:
Hulló vérből lett az égő-
Szerelemnek szép virága.

Köszönjük, hogy elolvastad Tompa Mihály költeményét.

Mi a véleményed a Égő szerelem című írásról?

Írd meg kommentbe!

The post Tompa Mihály – Égő szerelem appeared first on Meglepetesvers.hu.