Zsenge fácska voltam,
fenyveserdő árnyán,
mellettem állt néném,
meg hatalmas bátyám,
ők oly nagyok voltak,
szinte égig értek,
nem őket vágták ki,
csak a csemetéket.

Erdő édesanyám
zúgott keservében,
de csak vittek minket
nyikorgó szekéren,
messzire kerültünk,
nagy házak tövébe
zúgó rengetegből,
ember sűrűjébe.

Minket körülálltak,
azután megvettek,
engem egy nagy tágas
hajlékba cipeltek,
ott reám aggattak
sok-sok édességet,
arany hajszálakat,
édes csemegéket.

Mint csillag az égen
annyi csillog rajtam,
mint a hó az erdőn,
fénylik minden gallyam
s jönnek az emberek
piciny csemetéi,
zsibongva, ujjongva
jönnek engem nézni.

Én a nagy erdőben
süvölvény fa voltam,
itt meg a fejemmel
mennyezetig nyúltam:
-De szép karácsonyfa! –
zengték, csicseregték
s szép gyerekszemüket
rajtam legeltették.

Kacagtak, daloltak,
táncoltak köröttem,
soha nem volt részem,
ekkora örömben,
mert a mi erdőnknek
nincs tarka virága,
de most kinyílt rajtam
az öröm virága.

The post Várnai Zseni: A fenyő éneke appeared first on Meglepetesvers.hu.