Ádáz kutyám, itt heversz mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog ádáz.

Mert boldog ki jámborul heverhet
valami nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha – Ádáz.

Elcsavarogsz néha messze innen,
el is tévedsz kóbor hegyeinkben;
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.

Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatodból ezer láthatatlan
ösvény vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden ösvény ide vezet, Ádáz.

Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk, Ádáz.

Óh, bár ahogy te pihensz lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda, bosszú, megbocsátás,
s úgy nem értem, mint te engem, Ádáz!

Babits Mihály Ádáz kutyám verselemzés

Ádázt, a sima szőrű foxterriert, az esztergomi ház őrzőjét fénykép és a barátok emlékezete is elénk idézi. Ingerlékenységét, csavargó hajlamát kontár kézzel összeeszkábált ólja váltotta ki: a kiálló szögek, szálkák föl-fölsebezték a szegény állatot.

A vers a Sziget és tenger (1925) című kötetben olvasható, először egy napilap, a Magyarország közölte 1924. augusztus 17-én. Kompozíciós leleménye szerint a költő egyoldalú beszélgetést folytat kedves ebével. – áll Rába György elemzésében.

A kötet Ádáz kutyám című verse is filozófia remekmű, mely fikciója szerint egyoldalú beszélgetés kedves kutyájával, de végül az emberi élet példázatává válik: aki az emberrel játszik.

E kötet első darabja, a Régen elzengtek Sapphó napjai című nemcsak szerelmes vers, figyelemre méltó kórkép is a társadalmi bajokról, ezért költői fegyvertára a szónoki  ráhatás. Az ebből kinövő hitvesi líra a kettes csönd válságait és boldog óráit örökítette meg, de a legegyénibb érzelmekbe is belecsendül a költő erkölcsi küldetéstudata. Nem véletlen, hogy e vers utolsó sora lett következő kötetének címadója.

Az Ádáz kutyám ismert szinészektől.

Hallgassuk meg Koltai Róbert előadásában az Ádáz kutyám verset.

Gáti József így mondja el a remek verset – klikk.

The post Babits Mihály: Ádáz kutyám appeared first on Meglepetesvers.hu.

Távozzál el Uram én tőlem
Jób Könyve

A kórus padján, honnan a rácson át
látni a templom sok kicsi villanyát
mert az imát villany kiséri
s uj tüze régi Urunk dicséri:

a kórus padján egymagam ülök én,
mint egy kárvallott, elkeserült legény,
bárány-e, bárány-e vagy farkas?
Szól a litánia: lelkem, hallgass!

Uram, ki úr vagy száz seregek fölött,
teremtesz és ki ellened, eltöröd,
világokat vegyítesz, sujtasz,
s lelket a lomha rögökben gyujtasz,

te, kit magasztal a zenit és nadir
a jármod édes és a csapásod ír:
jármodba fogj be, csapj meg engem,
mért nem örök diadalmad zengem?

Mért zengem a csuf, kór kicsinyek hadát,
a földi szégyent, béka-egércsatát,
a halni születőknek éltét,
unt bajok ujszerü visszatértét?

Tán azt hiszem, hogy sok kicsi sokra megy?
Pedig a soknál mennyire több az egy,
az Egy, aki Valaki, mégis,
akire hallgat a föld is, ég is.

Egész világunk mind csupa látomás,
folytatott álom, lassu lidércnyomás,
de legcsodásabb látomásunk
te vagy, Urunk, te vagy, égi másunk!

Te a nagy Álom, te vagy a fő Lidérc:
a tested lélek, hanem a lelked érc,
érclelkeddel lelkünkre fekszel,
századok ülnek el és növekszel.

Kórus padjáról, halld, sürü rácson át
küldöm tehozzád, Isten, ez uj imát:
hatalmas vagy földön és égen:
adj, magad ellen, erőt énnékem!

The post Babits Mihály: Októberi ájtatosság appeared first on Meglepetesvers.hu.

Nel mezzo…

No s megvagyok már. Lettem ami lettem,
sötét bár s néha könnyekig hasonlott:
hiába! csöpp szőlőszemnek születtem,
mely a nagy naptól édesedve romlott.

Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem,
szememet tépve, (e parányi gyomrot,
amelybe annyi fényt mohón föl-ettem),
míg vére könnyé édesedve omlott.

Rossz végzet tölté fürtömet tömötté,
mert szomszéd szemek szögletes-zömökké
nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,

s nemes-rohadni napmagányt szerettem. –
No s megvagyok már. Lettem ami lettem.
Az Isten sem változtat rajta többé.

The post Babits Mihály: Magamról appeared first on Meglepetesvers.hu.

Nem hiszek én egy istenben, mert bárhova nézek,
istent látok, ezert, s nem szomorú a világ.
Egyike gyilkos, a másika áldott, másika részeg,
Egyike zengő ég, másika néma virág.
Mind hatalom, de nem egyenlők az erőre; ha egy int
Gyakran a másik fut; gyakran a másika fél.
Egyike fényes, a másika vak; hogy lenne ez egy mind?
Semmi az, ami csak egy; semmi se megy, ami él.
Nem hiszem én az egy istent, hiszem az ezer istent:
azt, aki adja a fényt; azt aki adja a dalt:
azt, kivel a kin is édes, azt kivel a mocsok is szent;
Kronost az öreget s Bacchost a fiatalt;
az arany Aphroditét s minden derűs égi mosolygót;
holdnak szűz erejét, Artemisz enyhe nyilát;
Zeüszt a komor dörgőt s Próteüszt a tengeri bolygót
és a nyilas napot is, mely a világra kilát.
Gabonaadó bus anyát s lányát, a vidám hazajárót;
erdei lányokat is s a fura furtfülü Pánt;
látom amint a Moira köröttem fonja a hálót
s olykor az Eümenidák vércsepegős szeme bánt.
Élnek az istenek és még érzi hatalmukat egyre
bárha nem is hisz már bennük a léha világ:
egy isten se szorult a hitre s az emberi kegyre
egyike zengő ég, másika néma virág.

The post Babits Mihály: Hiszekegy appeared first on Meglepetesvers.hu.

Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segitgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
ugy dolgozott mint csöppke gép
a himzőtűvel vánkosán:
tündérfogócska – igazán –
s hogy gyenge ujját meg ne szurja,
arany gyüszüt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
Ott jártak szomjas ajkaim:
arany homokon beduin!
Nem vágy, nem álom, nem emlék:
jaj milyen rég volt az a nemrég!
Tiz gyenge ága nyult felém
és én izenkint tördelém:
ó arany ágnak arany íze,
arany fa arany ízü méze!
Hát a köröm, a kis köröm!
Mennyi szépség, mily öröm:
üveges kép selyemkeretbe,
melyre a hajnal van lefestve
vagy piros ablak méla esten
vagy rózsaarc egy gyenge testen.
Mert tündértest a pici kéz
mely rózsás-meztelen igéz
bús a hely hol összeömlik ága
mint csöpp csipő hajlása drága
vagy ujja láb és íze térd
s akkor hogy arca hol? ne kérdd
mert tündértest a kicsi kéz
mely arca nélkül is egész.
Még egyre álmodom vele:
ó hogy oly messze közele
s hogy minden e világon itt
furcsa szirtekbe ütközik!
Csak egyszer lenne még enyém
s kedvemre csókkal önteném
szivesen halnék azután
nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!

The post Babits Mihály: Játszottam a kezével appeared first on Meglepetesvers.hu.

S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad, vad március évadán,
izgatva bellül az izgatott
fákkal, a harci márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
ha szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a dallal és
magam sem hallva a nagy Malom
zugásán át, dalomnak izét
a kinnak izén
tudnám csak érzeni, akkor is
– mennyi a vér! –
szakadjon a véres ének!
Van most dicsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hülni borogatott
ágyuk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü szélben,
a felleg alatt,
sodrában a szörnyü Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva a szüz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása lejárat:
én mégsem a gépet énekelem
márciusba, most mikor
a levegőn, a szél erején
érzeni nedves izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér italának:
nekem mikor ittam e sós levegőt,
kisebzett szájam és a szók
most fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt a szót,
ki először el meri mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen.
Szóljanak a harangok,
szóljon allelujja!
mire jön uj március,
viruljunk ki ujra!
egyik rész a munkára,
másik temetésre
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott, megbocsát,
ragyog az ég sátra,
Testvérek, ha tul leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bünös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!

The post Babits Mihály: Húsvét előtt appeared first on Meglepetesvers.hu.

melyben a költő kedvese szépségét dícséri
és a saját szomorú bujdosásait és egyéb
bánatait igen keserüli

Zeng a nád a tó fölött
zeng a szél a nádon —
édes, álmaid között
halld a szerenádom:
ima rád e szerenád,
tested titkos templomát
dallal így imádom.

Elefántcsont palota
boltozatos melled
kettős márványoszlopa
nyugszik egymás mellett
fejed fenn a vánkoson
tornya, melyen átoson
lágy tömjénlehellet.

Érted, édes, messzirül
jöttem a vasúton
hó közűl és bérc mögül
sáron, havas úton,
nyáron át és télen át
nádon át és éren át,
szálltam a vasúton.

Cirpel most az őszike
szeles őszidőben
felijed az őzike
távol az erdőben
béka zenél, zug a sás,
hosszú volt a bújdosás
teljes esztendőben.

Béka zenél, zug a sás
szél kel az erdőn át
szomorú a bujdosás
ezer esztendőn át,
ezer évig élek én
s mindig, mindig sírok én
az egész időn át.

Köszönjük, hogy elolvastad Babits Mihály költeményét.

Mi a véleményed a Szerenád írásról?

Írd meg kommentbe!

The post Babits Mihály: Szerenád appeared first on Meglepetesvers.hu.

Tiszta édesség volt a lelked
az enyém tiszta keserűség.
Óh, hogy öntöttem, hogy keverted,
s egy erős Isten fújta tűzét
– vak kovács – a bolond kohónak,
mely ízek ötvényét koholta.
Ki mondja meg ma már, mi volt a
tied, s mi volt enyém? A szónak
mily kémiája? Vert eleggyé
összehulltunk, balga tömecspár.
Keserű-eggyé, édes, eggyé,
ezer-eggyé! Ki mondja meg már?
Mert semmi azt nem tudja tenni
sem szépidőnkben, sem telünkben
hogy ezután ne fogna lenni
halálig minden keserünkben
valami különösen édes,
csúf bajainkban gyönyörű íz;
sem hogy ne lenne minden édes
nekünk egyszerre keserű is.
Így járunk, keserédes ikrek,
egyedül is örökre duplák.
Szemeink elvarázsolt tükrök,
füleink a visszhangot zúgják.
Egymást foganjuk s szüljük egyre
lelkünk ízét keverve tarkán.
Míg majd a végő Lakomában
elolvadunk az Isten ajkán.

Köszönjük, hogy elolvastad Babits Mihály költeményét.

Mi a véleményed a Keserédes írásról?

Írd meg kommentbe!

The post Babits Mihály: Keserédes appeared first on Meglepetesvers.hu.

• Babits Mihály: Keserédes
• Babits Mihály – Önéletrajz
• Babits Mihály: Ádáz kutyám
• Babits Mihály: Recitativ

Hiszekegy

• Babits Mihály: Októberi ájtatosság
• Babits Mihály: Gretna Green
• Babits Mihály: Hiszekegy
• Babits Mihály: Szerenád

Magamról

• Babits Mihály: Cigánydal
• Babits Mihály: Magamról
• Babits Mihály: Húsvét előtt
• Babits Mihály: Játszottam a kezével

The post Babits Mihály legszebb versei appeared first on Meglepetesvers.hu.

Kék az ég ma, zöld az ág –
milyen messze, más világ!
mennyi rózsa, lám a pünköst –
Ámor röpdös négy szemünk közt
– s semmi harc és semmi kín:
mindjárt itt lesz Gretna Green
szállunk, szállunk, mind tovább
tefeléd, szép délibáb!

Bájkocsim szemed sugára,
csókos szók az ostorom.
Hopp! megszállunk éjszakára
valamely monostoron
– e monostor nemcsak rím,
e monostor Gretna Green
vén kovács ott ősz apát,
aki minket összeád.

Sorsom, borsom mit kivánsz?
legszebb a mezalliánsz:
légy hát, édes ellenségem,
Hófehérke, feleségem
– mennyi illat, mennyi szín!
szép az útad, Gretna Green
mennyi rózsa, mily tavasz
bárányfelhő ránk havaz.

Mennyi szín és mennyi kincs!
szebb ut nincs és jobb ut sincs.
Ez a rév itt Éva réve:
rég ismerem, ezer éve.
– Kinn vagyunk már, hejh de kinn!
Hol van, hol van Gretna Green?
Meddig szálljunk még tovább
érted ó szép délibáb?

Esteledik az idő,
hűs az árny és zörg az ág –
megaszalt a déli hő
s esttől borzongsz, szép virág
– aggadozva kérded ím:
„Messze még a Gretna Green?”
Jaj virágom, nem tudom
megtévedtünk az uton.

Szökken a kocsim: világom
köd borítja s légi nedv,
lankad útazó virágom,
bennem is a régi kedv
– mennyi harc és mennyi kín!
Messze még a Gretna Green
s szempillámat – ó de kár –
ólom-álom üli már.

Köszönjük, hogy elolvastad Babits Mihály költeményét.

Mi a véleményed a Gretna Green című versről?

Írd meg kommentbe!

The post Babits Mihály: Gretna Green appeared first on Meglepetesvers.hu.

Zörg az ág és zug a szél
cigányasszony útra kél
feje piros keszkenős
zsír haján a rossz kenőcs
lepedőbe köti bugyrát
úgy viszi a pereputtyát
csípőn kötve csücske kettő
nyakán lóg a másik kettő.

Háti jószág, pereputty:
pici rajkó, jól aludj!
Mezők jönnek, erdőségek
jó vidékek, rossz vidékek
szép hazák,
zöld hazák:
jár a szél és zörg az ág.

Bús szederfa álldogál
pici rajkó sírdogál
bús szederfa naptól szárad,
cigányasszony ina fárad
fára köti lepedőjét
úgy ringatja csecsemőjét.
Bölcsőt tartja: bölcs a fa;
szedret adja: jó a fa.
Ad tüzet is száraz ág:
mindenütt csak hajt az ág
hogyha tüz van: a tüz ég is
kerül hozzá kis fazék is
kis fazék
nagy fazék
mindenütt csak jó az ég.

Ágra köti lepedőjét
úgy ringatja csecsemőjét:
„Ági jószág, pereputty
pici rajkó, jól aludj.
Mezők jönnek, erdőségek
jó vidékek, rossz vidékek:
teneked mind jó vidék;
mindenütt csak kék az ég.
Ne felejtsd, hogy ágrul lettél
szederfa alatt születtél
s mint a röpke mag az ágrul,
úgy leszakadsz majd anyádrul
se apád,
se anyád,
se országod, se tanyád.”
Mesél neki rémeket,
dalol neki éneket:
„Ági jószág, pici lélek
milyen jó neked az élet:
hogyha jön a csunya szél,
pici rajkó picit fél
ad tüzet a száraz ág:
kivárod a tavaszát.
Hogyha ég a nap sugára
a gazdának nagy a kára;
neked semmi, kis bolond:
mindenütt csak hűs a lomb:
Cse’bogár,
Cse’bogár,
a gazdának csupa kár.

Mezők jönnek, erdőségek,
jó vidékek, rossz vidékek
teneked mind jó vidék:
mindenütt csak kék az ég.
Erdőn hogyha zsidót látsz,
meg se nézed, nekilátsz.
Mezőn hogyha lányra lelsz,
meg se kérded, úgy ölelsz.
Nemhiába ágrul lettél
szederfa alatt születtél
s mint a röpke mag az ágrul,
úgy szakadsz le majd anyádrul
se apád,
se anyád,
se országod, se tanyád.”

Köszönjük, hogy elolvastad Babits Mihály: Cigánydal költeményét.

Mi a véleményed Babits Mihály: Cigánydal írásáról?

Írd meg kommentbe!

The post Babits Mihály: Cigánydal appeared first on Meglepetesvers.hu.

S néha a gondok rám csengetnek. Éjjel
fölébredek. Szobám olyan sötét, mint
jövőm. Mellettem egy szegény madárka,
beröpült hozzám, kezemből etettem,
de miből török morzsát neki holnap?
Kenyerem fogytán. Nem vágytam kalácsra,
de vénül már a remetének ínye,
s jaj elvétetik az is, ami volt.
Dolgozni? Csemetéim sorban álltak;
méhkasom zeng még; de a kertben immár
csak szolgát tűr, nem remetét, a gazda.
Jött, s fáim mellől ellökött a sáfár,
szája ítélt, míg szeme reszketett
lángom előtt.

És én mentem a lánggal,
s csüggedve mondtam: „Csillag az, ki nézi?
Jó lesz pompának és útmutatónak,
megéri tán a fösvény kenyeret.”

Jaj, szegény csillag! Erdők égtek, annyi
szikra hull még, mindegyik ragyogóbb
a Sziriusznál. Füst van, száll a szikra
s a csillag elborul.

Bús csillagom!
eregy pályádon, s majd ha tűn a füst,
csillanj fel újra a koromba-süppedt
holnap előtt. Addig pólyázd be kényes
fényedet – én majd, mint a büszke grófok,
koronám eltakarva, két kezemmel
kapát fogok… Már itt az ősz, a föld már
átázott újra. S jön a tél, hideg lesz:
bár vethetnélek földbe, csillagom!
(jobb, vattás rög közt, magnak, mint az égen,
hol a meztelen Vénuszok vacognak).

Köszönjük, hogy elolvastad Babits Mihály – Önéletrajz költeményét.

Mi a véleményed Babits Mihály – Önéletrajz írásáról?

Írd meg kommentbe!

The post Babits Mihály – Önéletrajz appeared first on Meglepetesvers.hu.

Ó mért nem lettem én muzsikus?
A szerelemnek e tengerén
elúszni – nem mint barna madár
fehér egen; vagy azur vizen
mely tollát kivül nedvezi csak
s zsirjáról minden gyöngy lepörög
hanem (keserves lelkem üröm-
cseppjével) átitatva puhán,
átjárva egészen, szíva és
foszlódva lassan, omladozón,
eltünve, – nem befulva, hanem
beléolvadva!…

Ó ti kemény
magvak, ti lelkem magvai, szók!
Művészetemnek nincs sava hát
mely felolvasszon annyira csak
hogy a gondolat salakja szent
italomnak színét és izét
el ne busítsa? Szók, keserű
ős tengerekből üllepedett
szók, rég kiszáradt tengerek alja, ti
felejtett könnyek alja, ti gondolat
kegyetlen izgatói, – ha szótalan
tudnám zenémnek önteni gyógyvizét
tán elringatna – de balzsamomul
szók emlékittas mérgeit oldozám
s fürdőmnek annyi éles a kavicsa
hogy lábam egy seb – s szemvizem oly teli
homokkal, hogy szemem csupa vér.
Ó szótlan, tiszta, homoktalan
zene! mért nem lettem én zenész?!

Ha festő volnék, tengeri tájt,
hegyekre mászó fák sorait,
hajófüst árnyát, barna csikot
az áttetsző kék tinta vízen
s fehér sirályt a vizre, fehér
felhőt az égre, sötét romot
hegyem csucsára, vig barikat
az oldalára játszani festenék.

Ó kép! ó színek! ó vigasz: alkotás!
Hanem beszédben mondva el, annyi jaj
ahágy szó benne: várrom, Itália,
Hajók és tenger: tünt nyarak, életem
s más kedves élet rémei, háboruk,
emlékek, álmok, izgalom, uj halál
minden szótagban, uj sebek, uj kinok
s nem élhetendő életek eleje:
nem a holt színek élete, nyúgalom,
tárgyak nyugalma, vig barik írigyelt
tudatlansága, állati szent öröm,
sem a virágok illatos élete
sem szirmok élő selyme, sem ős kövek
vak boldogsága: rejtekes istenek
életlen élte, nagy zene, szent
halál, vak fények, szótalan olvadás. –
Ó mért nem lettem én muzsikus?!

Köszönjük, hogy elolvastad Babits Mihály: Recitativ költeményét.

Mi a véleményed Babits Mihály: Recitativ írásáról?

Írd meg kommentbe!

The post Babits Mihály: Recitativ appeared first on Meglepetesvers.hu.