Ágh István: 55 napja
55 napja nem fürödtem karodban,
nem láttam nőt,
nem ittam.
Nadrágomon a piszok fényes.
Mosom a lábam,
betonvályúban szappanhabot taposok.
Kapcát tekerek.
Falevelet söprök.
Köpök a savanyú vadalmától.
Nem látlak téged.
Nem foglak téged.
Csak egy karabélyt,
a halál óráján a nagymutatót.
Csak egy kulacsot,
a katonák nevével telefirkált edényt.
Csak egy ceruzát.
Üres csővel célzom a nyárfák hegyét.
Színházteremben babgulyást eszem.
Levelet írok, minden nap egyet.
Gyönyörűen csillagos,
aztán sűrű ködös,
reggel 9-re sárga az ég,
akkor már gyaloglunk,
málhám kötelei fél ország emberén túlra húznak,
egyre távolabb tőled.
Kidagadt ereim kosarában
terád gondolok mindig.
Engem csak te szeretsz.
Unom verseim emlékét,
emlékét selyemnek, illatoknak.
A szüreti szép hegy nem érdekel –
a gőzös víz, a biliárdgolyó,
a fagyal fekete bogyója:
nem tudlak beléjük oltani!
Szemem becsukom.
Szemem kinyitom.
Nehezüljön csak fejemre a lámpavilág.
Legjobb aludni.
