Jöjjön Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért verse. Fák, csillagok, állatok és kövek szeressétek a gyermekeimet. Ha messze voltak tőlem, azalatt eddig is rátok bíztam sorsukat. Énhozzám mindig csak jók voltatok, szeressétek őket, ha meghalok. Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek, szeressétek a gyermekeimet. Te, homokos, köves, aszfaltos út, vezesd okosan a lányt, a fiút. Csókold helyettem, szél, az arcukat, fű, kő, légy ...

Read More »

Jöjjön Donászy Magda: Édesanyámnak verse. Te vagy a nap fenn az égen. Én kis virág meseréten. Ha nem lenne nap az égen, nem nyílna ki a virág. Virág nélkül de szomorú lenne ez a nagy világ.

Read More »

Jöjjön Osvát Erzsébet: Ha itthon vagy… verse. Ha itthon vagy, olyan jó nekem. Szobánk is megszépül hirtelen. Vidám lesz minden: a cserép virág, a képeskönyvek és Mica cicánk. Tudom, nem lehetsz mindig velem. Hazavárlak mégis szüntelen – hangod hallani, játszani veled, megsimogatni fáradt, szép kezed.

Read More »

Jöjjön Weöres Sándor: Tavaszköszöntő verse. Sándor napján megszakad a tél, József napján eltünik a szél, zsákban Benedek hoz majd meleget, nincs több fázás, boldog aki él. Már közhírré szétdoboltatik: minden kislány férjhez adatik, szőkék legelébb, aztán feketék, végül barnák és a maradék.

Read More »

Jöjjön Madách Imre: Egy demagóghoz verse. Mint uj Mózes hozod pusztákra népedet; Szép szóval tartod azt az ó manna helyett, Elhalt Mózes, de a népé lett Kanahán; Célt csak te érj, a nép elveszhet a pusztán.

Read More »

Jöjjön Ady Endre: Temetés verse. Temetek, gyászom van, lélekölő gyászom, Temetem elhervadt, boldog ifjuságom, Amennyi örömet nyújtott hébe-hóba, Azt mind belezárom sötét koporsóba… – Szól a harang búsan, végsőt üt az óra. Nincs ember szivében oly keserű bánat, Mint az én szivemben. Elnémítja számat… Itt rebeg ajkamon az utolsó nóta, Aki nekem dalolt lenn a koporsóba – Szól a harang ...

Read More »

Jöjjön Ady Endre – A föltámadás szomorúsága verse. Piros, nagy köd-tályogok közül Sunyított rám a csalfa Nap, Midőn így szólék: Kelj föl és légy szabad. Tán Budapesten, talán máshol. Alig emlékszek valamire A néhai világból, De szomoruan föltámadtam. Sirom sziklái szétgurultak, Füstölt a Golgotha s kiléptem Fültámadottan, tétován Mély Sárkány-sirjából a Multnak S mint akinek kevés a vére, Elindultam új ...

Read More »

Jöjjön Juhász Gyula: Anna örök verse. Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne ...

Read More »

Jöjjön Juhász Gyula: Profán litánia verse. Tűnt Anna, aranyház, Te drága csoda, Elefántcsontmívű Boldog palota. Tűnt Anna, te tünde, Te édeni kert, Ahonnan örökre Sors kardja kivert. Tűnt Anna, mennyország, Thulén túli táj, Kire messze, mélyben Gondolni be fáj! Mindent, ami kincses, Úgy hordok eléd, Úrnője elé mint Rabszolga cseléd. S te fönn, szoborárván Trónolsz, te örök, Mint dór templomok ...

Read More »

Jöjjön Juhász Gyula: Milyen volt verse. Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár S e szőkeségben újra érzem őt. Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, De ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsuzónál Szeme színére visszarévedek. Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, De ...

Read More »