Az öregedés bölcsessége: Weöres Sándor 66 című verse
Weöres Sándor a magyar irodalom egyik legzseniálisabb és legsokoldalúbb alakja, akinek költészete a játékos gyermekversektől a mély filozófiai magasságokig terjed. Kései korszakának egyik legmegrázóbb és legtisztább darabja a 66 című vers, amelyben néhány sorba sűríti az idős kor tapasztalatát, a testi hanyatlással való szembenézést és a belső világ felé fordulás elkerülhetetlenségét.
A vers kendőzetlen őszinteséggel, mégis végtelen bölcsességgel beszél egy olyan életszakaszról, amely mindannyiunkra vár. Ismerjük meg ezt a rövid, de annál súlyosabb jelentéssel bíró költeményt.
A vers: Weöres Sándor – 66
Most vagyok hatvanhat éves. Csak
azért nem járok óvodába, mert köhö-
gést kapnék.
Csak azért élek, mert még nem hal-
tam meg. Nem leszek öngyilkos, kivárom
életem végét.
Közeleg amaz idő, mikor az ember
a szemétől nem lát, a fülétől nem hall,
a lábától nem jár, a kezétől nem fog.
Ekkor végleg befelé kell fordulni, belül
sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj
ne legyen barátságtalan.
A vers mélyebb rétegei: Elfogadás és belső utazás
A költemény három rövid szakaszban vázolja fel az öregedés folyamatát, a külső világtól való elszakadástól a belső univerzum felfedezéséig.
Az első strófa egyfajta gyermeki őszinteséggel indul, amelyben a lírai én az óvodához hasonlítja állapotát. Ez a párhuzam egyszerre ironikus és fájdalmasan igaz: az idős ember testi kiszolgáltatottsága a gyermekéhez válhat hasonlóvá. A köhögéstől való félelem a fizikai sebezhetőség szimbóluma.
A második rész a puszta létezés tényét rögzíti, mindenféle pátosz nélkül. A „Csak azért élek, mert még nem haltam meg” sora a passzív elfogadás csúcsa. Nem aktív élni akarásról van szó, de nem is a halálvágyról. A vers beszélője nyugodt méltósággal várja ki az élet természetes végét, elutasítva a beavatkozás lehetőségét. Ez a fajta fatalizmus nem reményvesztett, hanem inkább a sorsba való belenyugvás bölcsessége.
A belső táj fontossága
A vers igazi üzenete a harmadik szakaszban teljesedik ki. Weöres Sándor pontosan leírja a testi funkciók lassú elvesztését: a látás, a hallás, a mozgás és a tapintás hanyatlását. Ez az a pont, ahol a külső világ ingerei elhalványulnak, és az embernek nincs más választása, mint végleg befelé fordulni.
A költő zsenialitása abban rejlik, ahogy ezt nem tragédiaként, hanem egy újfajta létezés kezdeteként ábrázolja. A „belül sétálni, befelé figyelni” egy spirituális utazás leírása. Az élet utolsó szakaszának minősége már nem a külső körülményektől, hanem a belső világ állapotától függ. Az utolsó sor, „Csak a belső táj ne legyen barátságtalan”, a vers kulcsmondata és egyben egy életre szóló figyelmeztetés: egész életünk során azért kell dolgoznunk, hogy lelkünk „tája” békés és barátságos hely legyen, ahová majd visszavonulhatunk, amikor a külvilág kapui bezárulnak.
A 66 című vers tehát sokkal több, mint egy szomorú költemény az öregedésről. Útmutatás ahhoz, hogyan tekintsünk az élet végére méltósággal, és hogyan készüljünk fel rá lelkileg.
