Jöjjön Arany János: Névnapi gondolatok verse.
Itt ülök, az órák hosszu voltát mérvén,
Minden társaságom egy homályos lámpa:
És nincs földi lélek, aki erre térvén,
Jó estét kivánni benyisson szobámba.
Nem tevék talán szert soha jó emberre?
Boldogtalan aki nem bir egy baráttal:
S én az enyéimről meghiszem, ismerve,
Hogy ők, mint szerencsém, nem fordultak háttal.
Szűk ugyan lakásom, kényelmet sem adhat,
És gazdája sorsát követi a konyha:
De egy-két barátot mégis befogadhat
S tűzhelyem hiányát kebelem pótolja.
Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra,
Hogy velök megosszam a kevést, amim van.
Szívemet legalább, ha egyéb nem volna…?
Oh, – mivel nyugosznak néma süket sirban:
S hol a puszta domb s egyszerű faoszlop,
Mely szentté jelölje a föld egy zugolyját,
Azt, hol testi részök sár-elemre oszlott
S a feltámadásra magukat kiforrják?
Volt-e kéz, midőn a végsugár kilobbant,
Eltakarni üszkét hamvas szemeiknek?
És fohász, midőn a föld reájok dobbant,
Nyúgalmat kivánni hült tetemeiknek?
Vagy talán a szélvész s rengeteg folyói
Jöttek el – nem lévén emberekben részvét –
Temetés helyett a messzeségbe szórni
Szegény boldogoknak rothadékony részét?
De hová juték? hisz örömünnep van ma…
Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen:
Nevem ünnepét én – zárkózván magamba –
Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!
Mint az elhagyott sír, lelkem oly kietlen,
Örök éjjelében csak rémeket látok:
Hadd gyujtsak ma benne – kiket ugy szerettem,
Azok emlékéül egy-egy kis világot!
Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége,
Lángszellem! ki jövél s eltünél… de hova? –
Mint üstökös, melyet élők nemzedéke
Egyszer lát s azontul nem lát többé soha!
Oh! ha tán sok évek, tán lehunyt századok
Multán visszatérendsz, öltve más alakot:
Legyen boldog e nép s örömed oly tiszta,
Hogy ne kívánkozzál többé mennybe vissza!
Köszönjük, hogy elolvastad Arany János versét!
Mi a véleményed a Névnapi gondolatok költeményről?
Írd meg kommentbe!
