Jöjjön Aranyosi Ervin: Háladal verse.
Felébredtem, hát itt vagyok,
s tudom a Nap most is ragyog,
mikor felhő takarja el,
de élek én, s nem érdekel,
hogy borús kint a földi lét!
Csak megélem a magamét!
Megélem én, s hálás vagyok,
hisz kaptam újra egy napot.
Hát életem viszem tovább,
nyílt szívvel várok új csodát,
megtalálom a szépet itt,
hiszen mindennap érkezik!
Persze, sírhatnék szüntelen,
mik is történnek én velem,
hogy nem mindig van benne báj,
hogy néha bús, hogy néha fáj.
Ám amíg nem vagyok halott,
hálás leszek, hisz itt vagyok!
Nézem a szálló felleget,
fentről, az égről integet,
aztán sírósan megy tovább,
s viszi tovább a bánatát,
és ettől vidámabb vagyok,
mert nem cipelek bánatot.
A fákon ázott levelek,
az eső róluk lepereg,
mennyi zöld, mennyi árnyalat?
Vajon színük miből fakad?
A fa zöldje a szeretet,
ebből fon nekünk levelet.
Lám nő a fű, nyílik virág,
színessé válik a világ,
mit esőcseppje simogat,
mert kósza felhőnk sírogat.
Vízcseppben élet ébredez,
amint a felhő lét ereszt.
Levelek ernyőt tartanak,
alattuk apró madarak,
éltetik méltón a tavaszt,
s dalolják mindig ugyanazt,
trillájuk drága háladal,
amit a szív kitárva hall!
Hozzám elérnek a dalok,
s értük én oly hálás vagyok,
mert mindenben ott van a szép,
ez adja szép természetét.
Csupán figyelni kellene,
s nem halni mindennap bele.
Lásd meg a fényt, keresd, kutasd,
és másoknak is ezt mutasd,
ragyogjon azért mosolyod,
mert önmagadban hordozod,
háladalod add csak tovább,
szebbüljön tőle a világ!
