Jöjjön Babits Mihály: A szökevény szerelem verse.
Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segítgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
úgy dolgozott mint csöppke gép
a hímzőtűvel vánkosán:
tündérfogócska – igazán –
s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
arany gyüszűt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörű táj! ó csodás hon!
Ott jártak szomjas ajkaim:
arany homokon beduin!
Nem vágy, nem álom, hanem emlék:
jaj milyen rég volt az a nemrég!
Tiz gyenge ága nyult felém
és én izenkint tördelém:
ó arany ágnak arany íze,
arany fa arany ízű méze!
Hát a köröm, a kis köröm!
Mennyi szépség, mily öröm:
üveges kép selyemkeretbe,
melyre a hajnal van lefestve
vagy piros ablak méla esten
vagy rózsaarc egy gyenge testen.
Mert tündértest a pici kéz,
mely rózsás-meztelen igéz,
s a hely hol összeömlik ága,
mint csöpp csipő hajlása, drága,
vagy ujja láb és íze térd,
s akkor hogy arca hol? ne kérdd,
mert tündértest a kicsi kéz
mely arca nélkül is egész.
Még egyre álmodom vele:
ó hogy oly messze közele
s hogy minden e világon itt
furcsa szirtekbe ütközik!
Csak egyszer lenne még enyém,
s kedvemre csókkal önteném,
szívesen halnék azután,
nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!
Köszönjük, hogy elolvastad Babits Mihály: A szökevény szerelem költeményét.
Mi a véleményed Babits Mihály: A szökevény szerelem írásáról?
Írd meg kommentbe!
