Jöjjön Babits Mihály: A zengő szobor dala verse.
A hajnal fénye rezzenésén
a puszta szobra hangot ad:
a hajnalt elaludni, ember!
nem resteled rest álmodat?
Ha későn ébredsz, fönn a nap már
és erős fénye szúr, vakít
s te meghökkenve dörzsölöd majd
sötéthez szokott szemeid.
»A gyáva faj, a törpe lelkek …«
Aludni úgy-e jól esik?
Ha alszanak, nem kell mozogni
s hogy élnek, észre sem veszik.
Kelniök kell! Szavammal őket
felrázni akarom s tudom!
A hajnal harci trombitása
a lelki ébresztőt fuvom.
Kelniök kell, ébredniök kell!
mert mi, mert mi ébren vagyunk,
Haljon meg, ki aludni kiván.
a sírban majd békén hagyunk.
Ki lelkes állat, ne legyen kő,
Ki él, az éljen igazán,
Kin embertest az uniformis
ember legyen ma uj csatán.
A gyáva faj, a törpe lelkek…
Nem tudják amit mi tudunk.
Míg ők a tegnapot alusszák,
mi a holnap felé futunk.
Új hajnal ví a régi éjjel
s a ma küzdelmükből terem
és bármilyen sötét az éjjel,
a hajnalé a győzelem!
Tornyomból hirdetem a hajnalt,
mert én is müezzin vagyok.
Magas a torony, messze látok
és lenn sok piszkot láthatok.
Készüljetek a nagymosásra!
ébredjetek rá szaporán!
Mert sok a szennyes, hí a munka
s az igazság sohsincs korán.
Tornyomból hirdetem a hajnalt
s látom fölbukni a napot
és hangosabban trombitálok
s azt hiszem, gyujtok, ragadok!
Nem nézem, jönnek-e utánam,
mert hátra nem nézek soha:
előre nézek és előttem
falakat bont a harsona.
