Jöjjön Babits Mihály: Az örök folyosó verse.
A véghetetlen portikusznak
egyhangu oldalívei
rejtett forrásu fényben úsznak.
Mi haszna széttekinteni?
A síma égnek semmi ránca
s szemed a földet nem leli.
S tán e nagy ívek néma lánca
a végtelenbe fűzve nyúl:
holt oszlopoknak méla tánca
huzódva, mozdulatlanúl
légtengelyén az üres ürnek,
s a külső sötétig vonúl,
hol a Pokol lakói fülnek.
Mindegy! ásít az út elém!
Ó boldogok, kik nyugton ülnek.
De engem űztön űz a Rém,
kire nincs szem, mely visszanézzen,
s előre, bármi les felém,
futok gyáván, futok merészen,
habár előre jól tudom,
nem érhetem végét egészen
s bárhol bukom, felén bukom
s e súlyos álmok összezúznak
s maradok majd a féluton,
míg a végetlen portikusznak
egyhangu oldalívei
rejtett forrásu fényben úsznak.
(S megint elölről.)
