Benjámin László versei, amiket érdemes elolvasnod

Benjámin László versei, amiket érdemes elolvasnod

Benjámin László: NEM ADHATSZ TÖBBET

Bátran légy tenmagad, akárhogy ráncigálnak,
vezérnek lássanak bár, vagy muzsikus cigánynak,
fölemel tisztelettel a világ, vagy legyűr,
a páholyban, a porban az vagy, ami belül.
Bátran légy tenmagad, míg valahol tanyát lel
a hústól és velőtől megszabadult halálfej,
s a jajszót, a parancsot, a színt, a dallamot
többé nem közvetítik a síró huzalok.
Elég szégyenre-kínra, hogy magadat kihordod,
mi történjék veled? – az már nem a te dolgod.
Ha itt az ideje, a sűrűből kibukkan
a végső látomás, a dörzsölt politikus kan,
Allah kinyújtott karja, a császár jó híve,
nem véti el soha, kit kell ledöfnie.
Megemlegesse minden, hogy hajdan Lilla volt –
kecsét és kellemét és báját buzgón dalold,
meg is sirat talán a szép Vajda Juliska,
hites ágyába bújván – s mehetsz a francba, Miska.
Félszeg, gyötrött alak, javító szenvedély
magát-pusztító lángja, szigor, komoly kedély –
„Nem volt közénk való!” – az optimista nemzet
leköpi tisztelettel Kölcsey Szent Ferencet.
Adnak érdemkeresztet, adnak szép hivatalt,
s aztán már senki gondja, ha „jobb részed kihalt”.
Egy gesztust a világnak, ördög vigye a lelket.
És tűrd, hogy rádszegezzék dermesztő önfegyelmed.
Kérő gyermek-mosoly, osztódó képzetek
sövénye tartaná fel a massziv végzetet?
Megraktad a szerelvényt szétszabdalt életeddel,
s Pista-e, vagy Attila? – világ árvája ment el.
Leteszel ám te is balsorsot és szerencsét,
fölösleges batyúd lesz erő, szándék, tehetség,
s ha végképp szétzilált is közöny, kétség, ököl,
megold és összefoglal a türelmes gödör.
Akárhogy hízelegnek, akárhogy követelnek,
ne ítélkezz fölöttük, ne kérj tőlük kegyelmet.
Ha sorba áll mögötted, ha szétszed a csapat,
bátran – de hogyha félsz, hát félve – légy tenmagad.
Végezzék el magukban: elvetnek? elfogadnak?
Amit majd a halálnak – többet nekik sem adhatsz.

Benjámin László: Tűzzel-késsel

Somogyi vagy Simonyi? – már nem
emlékszem, hogy hívták derék
szaktársamat, a rókaprém és
nyúlbőr kiváló mesterét;
nem tudom: még ölelget asszonyt?
vagy őt öleli a halál?
Hogy is tudnám? – széjjelverődtünk
kerek tizenhat éve már.

Együtt dolgoztunk, egy üzemben,
szőrmék, halzsír és vegyszerek
között tanulva, hogy az élet
egyszerű, mint az egyszeregy:
lenn a tanítvány és a mester,
és fenn, egekbe illanó
bűzök között a háziisten,
névszerint Weil Manó.

Áldoztunk, szolgáltunk az úrnak,
ő negyvenért, én tizenöt
pengőért; ekkora különbség
nem választ el, de összeköt.
És összekötött, hogy olyasmit
tudunk, mit az isten se – hisz
mi macskából rókát csináltunk.
(Megírtam ezt már máshol is.)

Ő volt a mester, nagy tudással
és türelemmel adta át
ötven esztendő bölcsességét,
bőséges tapasztalatát:
a szakmát, s ama tudományt is,
melynek az volt a lényege,
hogy gazdánk nyúlbőrökkel együtt
a mi bőrünket nyúzza le.

Vidám volt mindig máskülönben,
játékra mindig kapható.
Mikor a munka megengedte,
viháncolt, mint egy kiscsikó,
és boldog volt, ha egy legénykét
– mert rajtam kívül még hatot
vezetett be a tudományba –
a bőrök közé vághatott.

Delente, miután lenyelte
a kolbászt és zöldpaprikát,
megtömködte elégedetten
a kurtaszárú fapipát,
a dohányfüstre reggel óta
ételnél joban éhezett,
mert ez tilos volt munka közben…
Egyízben tőlem kért tüzet.

– Nincs! – mondtam. Nem is volt valóban.
– Nincs? – elhűlten csodálkozott,
nézett rám, mint apa fiára,
akit éppen megátkozott.
S magához szólt csak, mivel én már
nem voltam erre érdemes:
– Nincs tüze! Hát miféle munkás,
milyen fiatalember ez?

– Nincs tüze – pislogott felém – majd
kiderül, hogy még kése sincs! –
Ennyit már nem bírt el cselekvés
nélkül a férfias gerinc:
a nyitott zsebkést, mely úgyis
kezemben volt, ettem vele,
gőgösen az asztalba vágtam,
csak úgy rezgett a csontnyele.

– No látom, látom, nagy vitéz vagy!
– játszotta tovább a szigort.
Ha nem tiszteled az okos szót,
hát tisztelhetnéd tán a kort…
– Nem tréfa ez! – folytatta aztán,
– jegyezd meg jól édes fiam:
Tűz és kés nélkül nem vagy ember,
tűz és kés nélkül senki vagy!

Értettem volna bölcsességét,
ha költő voltam volna már.
De én csak segédmunkás voltam,
s ő sem szakképzett tanár,
tételeit nem magyarázta,
és mégis ő adott nekem
olyan tudományt, képesítést,
amit nem adhat egyetem.

Azt vallom én is, hogy az ember
verembe lép, ha nem tanul,
de az iskola egymagában –
akár az étel sótlanul.
Gépek közt, bőrök közt szereztem
mindazt, mi költővé emel,
ezt a tudományt nem cserélném
öt doktorátusért sem el.

Ha nevelőimet idézem,
arcok név nélül és nevek
kavarognak, gyűlnek körébem, –
maga a névtelen tömeg.
Ő is, akiről ez a vers szól:
nevelt, jószívvel bánt velem,
így lett sokak közt, tudta nélkül,
költészetben is mesterem.

Ha tudná, költő lett belőlem,
fügét mutatna: – Cimborám!
tűz és kés nélkül ennyit ér
a költészet, a tudomány!
Jegyezd meg, hogy a legszebb szó is
malaszt, vénasszon-nyelvelés,
ha nem hevíti tűz, ha érte
nem markol kést a kéz!

Jó mesterem! – intelmed állom,
szavadat nem felejtem el;
életemmel fűtöm a verset,
gyújtson és döfjön, hogyha kell!
Hordozza tiszta bölcsességed,
s mint májusesti enyhe szél,
melegítsen és símogasson,
ha rólad, rólatok beszél!

Benjámin László – Béke

Tavasz van, milyen szép tavasz van,
de jó futkosni a szabadban,
a fű magas, sűrű a lomb,
csíz búvik ott és vadgalamb,
száll a gyermekek nevetése.
Tavasz, vidámság – ez a béke!

Városban is a béke néz ránk,
kőművesek rakják a téglát,
kopácsolnak reggeltől-estig,
a ház egy-kettő felnövekszik,
kéménye füsttel ír az égre:
Sok épülő ház – ez a béke!

A falu kora reggel ébred,
malac, tehén, ló enni kérnek,
indul a traktor is a földre,
biztatja lovasát pöfögve:
jó munkádért jót várj cserébe –
kenyér, szalonna, tej a béke!

A fiúk sárga bőrlabdája,
a kislányok hajasbabája,
a balatoni nyaralás,
a képeskönyv és a kalács, –
ami szép és jó, mind a béke,
tőle a cukor édessége.

Szülőnk és testvérünk a béke,
apánk, anyánk is harcol érte,
hogy bántódás többé ne érje,
pusztuljon minden ellensége.
Jóviselettel, tanulással
beállunk ifjú seregébe!

Benjámin László: Köznapi dolgok igézete

Még azt se mondtam el, milyen csodás
nagy éjszakán az ezüst zuhogás,
a hangtalan föld határaira
lezúduló csillag-Niagara.

Még sose mondtam el a színeket,
szürkébe foglalt hétszín íveket,
fehér havat a zöld fenyőgallyon,
piros kendőt a fekete hajon.

Még sohase soroltam el az ízek
mindegyikét; húzó fanyart az ínynek;
maró sósat; viasz-sejtekbe szűrt
viráglevet; hánytató keserűt.

Nem mondtam el az évszakok futását,
hogy mily kápráztató a zuzmarás ág,
jázminvirág a tavaszt illatozza
és napernyőjét kinyitja a bodza.

Nem mondtam el megannyi búját-mézét
az életnek, mit kuporgat öt érzék
s a szív mélyében születő zenét –
a köznapi dolgok igézetét.

Köznapok – csupa izgató magánügy:
Holdfény, kenyérharc, becsület, madárfütty,
vihar bőgése – minden ámulásom
az életen csügg, nem az elmuláson.

Ki a világgal váltam vala eggyé,
kívánkozom – s nem engednek közüggyé
önvádak, fagypontig süllyedt viták,
szidalmak, s görcsös ars poeticák.

Hogy osztanám a földnek és egeknek
sok apró kincseit az embereknek…
Minden élet: szolgálat. Ez becses még –
törvényem, sorsommal kötött egyezség.

Mert fogtam én a siker pilleszárnyát,
s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább,
s maszattá rondult ujjamon a hímpor.
Mind kínná torzul, ami nem lett kínból.

Adj, élet, munkás férfikort, öregkort,
s erőt, annyit: Ha mennem illik egykor,
még síremlékem is magam faragjam!
S ne menjek úgy, hogy lelkemmel haragban.

Benjámin László: Bolhamadár

Egy szoknyában lakott egy bolha,
nem is ment rosszul a dolga,
nem ivott mást, csak vért
és nem fizetett lakbért,
élvezte a bolha-létet,
nem fenyegette csalétek,
nem háborgatták praktikák,
ővé volt a világ
a bokától egészen a derékig,
s csöndben telt volna tán élete végig,
tán sírja lett volna a szoknya korca,
ha nem határoz másképpen a sorsa.

Ám úgy esett egy alkalommal,
a szoknyát sok más tarka lommal
kiteregették, kiporolták,
és leverték róla a bolhát.
Az, szegény, lehuppant a földre,
fejét csóválta megütődve,
és mérgelődött, hogy a szoknyák
táján romlik a közbiztonság.
Aztán ugrott, ahogy csak bírta lába,
hogy visszatérjen nyájas otthonába.

Ugrott egy akkorát,
amekkorát
senki más nem ugorna,
csak egy bolha.
S a szoknyába már bújt is volna vissza,
ha nem sóhajt alatta egy giliszta:
De szépen száll!
Szépen száll a bolhamadár!

Meghallotta
ezt a bolha,
vére a fejébe tódult,
nekilódult,
ugrált jobbra, ugrált balra,
le az útra, fel a falra,
homorítva,
mellső lábát leszorítva,
a gilisztát szomorítva,
mely irígyen
többször sóhajtott imígyen:

De szépen száll!
Szépen száll a bolhamadár!

Addig ugrált, míg elfáradt,
kiválasztott egy fűszálat,
odafent
megpihent
s panaszolta:
mily terhes madár-volta.
Körbeállják,
megcsodálják,
idehívják,
odahívják,
szegény bolha vérét szívják,
maholnap már repülni sem engedik,
pedig
ha nem volna annyi dolga,
felszállna a bolha-holdba!