Buda Ferenc: Kert
Ó, kert, kavargó nyugalom, gond –
terhelt kicsi ország, kímélettel
körülhatárolt birodalma
só-lepte szorgalomnak, ó, kert,
ó, kert, takarékosok tőkéje,
gyermekkor tenyérnyi dzsungele,
ahol erdő a petrezselyem,
sasfészek a meggyfa teteje
s a csíkos potrohú lódarázs
repülő tigris, csillagküllős
szirmú paprikavirágaid
szívemben virulnak-hervadnak,
egyenes hátam emlékezik
élő ágyadra, a lehevert
lágy gyepre, zajtalan növésű
bokraidon feszes pókháló,
rezeg rajta reggeli harmat,
özvegy akác, szagló ecetfa
gallyadzik-leveledzik a szél –
sújtott, esővert, idő-rágott
ezer repedésű deszkapalánk
két végén, föléd magasodnak,
titkaidat kilesik, megőrzik,
ó, kert, leigázott növények
rendje, szelíd szóvevény, ó, kert
földtől lopott parányi haszon
lelőhelye, szegénység címere,
te mindenből egy-kevés, ahol
rongy-bilincsben kókad a karós
paradicsom, a vaslevelű
kukoricásból messzire villog
halvány nappali Hold másaként
egy fakó orcájú sütőtök,
gangrénás kukoricacsövek
meredeznek a kese bajusz
konyuló bokrétája alatt,
fertőző fekete spóra száll
a szárakat zörrentő gyenge
szélben, nyílnak-csukódnak, miként
asszonyi térdek, a szilvafa
földön fekvő ág-árnyékai,
kitüremkedő vakondtúráson
hasadt gyümölcs, csecsemő-színű
pondró menekül a kifordult
lágy húsból, gyűszűnyi-szájú barlang
nyílásából gyászoló tücsök
kémlel kifelé a felmagzott
sóska csúcsíves tornyaira,
a kapor zöld kupoláira,
tömör hadirendben guggolnak
a káposzták, kemény, álmokra
tudatlan agyak, a billegő
hagymaszárak felsorakoznak
kivont kardjaikkal a fényben,
saláta pelyhesedik, borsfű,
bazsalikom, zeller illatozik,
a pöszmétebokrok karmai
kihegyesednek az oltalom
szolgálatában, önmagát védi
valamennyi bokor, fa, virág,
fű, zsenge vagy megmagvasodott
vetemény, a goromba bőrű
tökinda, a réz-ragyogású
sárgarépa s a petrezselyem,
e zöld bozont-levél-tüdejű
tápláló két gyökér s a torma,
a körtefa szívós fattyait
neveli: családot alapít,
a maga gyönyöre élteti
az alázatos napraforgót,
a zörgő fejű mákot és a
kunkori kacsokkal kapaszkodó
borsót, önmaga védelmére
mézgásodik a meggyfa, piros
buborék-fürtjeit nem értünk
érleli a ribizli. Mi, mi
vérhólyagos tenyérrel a földet
felásózzuk, ágyást jelölünk,
kihúzott, pendülő zsinór mentén
elültetjük őket, legyenek,
kerek könyökű locsolókanna
kilyuggatott rózsájával lágyan
megöntözzük őket, nőjenek,
a gonosz gazokat kapával
kiírtjuk, pusztuljanak, érett
tehéntrágyát rakunk tövükre,
hogy kövéredjenek, bő termést
hozzanak, csemeték inogó
ágait gonddal nyesegetjük,
hernyóktól tisztítjuk, kései vagy
ellen éjszaka füsttel virrasztunk
a mindig-nyitott-szemű mennybolt
s a virággal vemhes fák alatt,
örülünk minden észrevétlen
növényi mocorgásnak, boldogan
lessük a kajszibarack apró
zöld embrióit, a tökvirág
aranytrombita-torkában a
dudorászva dolgozó méheket,
kis kárért bánkódunk, dühöngünk,
követ vágunk az estelenként
kert alján koslató kutyák közé,
mert kirugdalják a törékeny
derekú palántát, kárt csinálnak,
haragszunk az uborka kamasz
imájára, miért nem tud szólni,
amikor ráléptünk, nekünk fáj,
ó, kert, leigázott, emberi
szívből kisarjadó növények
szelíd országa, parányi haszon
lelőhelye, szegénység címere,
ó, kert, te mindenből-egy-kevés,
ó, kert, aggodalom ünnepe,
kímélet végigtérdelt temploma,
ó, kert, gyermekkori emlékek
erdeje, kavargó nyugalom
