A versek oldala
Jöjjön Kosztolányi Dezső – Költő a huszadik században. Az önimádat büszke heverőjén fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán hull éji villany, nappali verőfény. Füst és kávé között henyélek, mivel a dolgom, végzetem csak annyi, hogy élek. Csak annyit érünk, amennyit magunkba, mit nékem a hazugság glóriája, a munka. Mit a csaló próféták csácsogása, nem alkuszom […] Olvass tovább
Jöjjön Petőfi Sándor – Szeretlek én, szeretlek téged verse. Szeretlek én, szeretlek téged, Kedves kis angyalom, Csak az fáj, hogy szerelmemet be Nem bizonyíthatom. Igy egyszerűen a szavamra, Ha tetszik, nem hiszed, És én mikép oszlassam el, ha Vannak, kétségidet? Születtem volna gazdag úrnak: Bizonyságtételért Egy-egy gyémántkövet dobnék el Minden kis szavadért. Ha királynak születtem […] Olvass tovább
Jöjjön Petőfi Sándor: Én vagyok itt! verse. Én vagyok itt, emésztő gyönyöröm! Én, sírhalmodnak hű zarándoka; Kérdezni jöttem, hogy mit álmodál A föld alatt az első éjszaka? Oh én nagyon borzasztót álmodám: A földet a nap űzé, kergeté, Kétségbeesve vágtatott a föld A mélybe le s a csillagok fölé; Utána a nap fáradatlanúl… A végtelent […] Olvass tovább
Áprily Lajos: Didergés a tavaszban Tél-ízű nap. Ködös, hideg, komor. Didereg a fehér kökénybokor. Zsugorodnak a patakparti fák. Dideregsz, ember. Dideregsz, világ. Olvass tovább
Jöjjön Petőfi Sándor – Hová levél? verse. Hová levél? te szebb reményeimnek Korán kiégett hajnalcsillaga! Keresni foglak; – hasztalan kereslek? Vagy még meglátjuk egymást valaha? Ha majd az éjnek hallgatag felében Halvány sugárt a hold a földre vet: A temetőnek küszöbét átlépem, S fejem lehajtom sírhalmod felett. Fölébredendsz-e ekkor álmaidból, És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád? […] Olvass tovább
Jöjjön József Attila: Álomban enyém vagy verse. A boldogságunk némán meghúzódott És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben. Kályhánk lángja is örömmel lobogott S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte. A komoly falióra se mormogott S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak… Álomban mindig egészen enyém vagy. S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak. Olvass tovább
Jöjjön Petőfi Sándor: Magyar vagyok verse. Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy terűletén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl. Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink […] Olvass tovább
Jöjjön Ady Endre: Beteg szívemet hallgatod verse. Téged keresve útján, harcán, Milyen bátor, erős szivem volt, Milyen muzsikás, milyen harsány. Milyen beteg most, milyen vásott: Dobbanását nem tartja más, csak Te nagy, szerelmes akarásod. Ha még egyszer vadul fölzengne, Himnusza a kíné, s a kéjé, Himnusza a himnuszod lenne. Himnusz, hogy mégis rád találtam, Nagy vétkekkel, […] Olvass tovább
Jöjjön Németi Rudolf: Láncok verse. Isten fáradt, nem ér rá bíbelődni csip-csup ügyekkel. Pedig hogy tudott bánni az anyaggal. Semmiből szőni DNS-láncot, pupillát, selyem idegszálakat, dúcot, mifenét… Aztán elunta, belefásult, Oda se figyel, csak alákotor püffedt kezével néha, s összeroppant egy láncszemet. Világnyi háta meg se moccan ilyenkor. Szeme se rebben. Olvass tovább
Jöjjön Reményik Sándor: Egy perc verse. Egy percre ma Úgy néztem fel a csillagokra én, Mintha bámuló, nagy gyerekszememmel Legelőször tekinteném. Egy percre ma Gyöngyvirágillat szállt át a szobán. Csodálkoztam, mint hogy ha legelőször Csodálkoznék el édes illatán. Egy percre ma Minden oly könnyű lett s oly egyszerű, S az élet a kezemben: Engedelmes, jól […] Olvass tovább
Jöjjön Reményik Sándor: Egy lélek állt… verse. Egy lélek állt az Isten közelébe’ S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt ajkán a „miért”, Mikor az Isten intett neki: „Készülj! Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; […] Olvass tovább
Kányádi Sándor: Ősz végén vidéken Favágógép visong, sikong. A kéményen bagoly rikolt. Berzenkedik a majorság, hogy a nyugalmuk feldúlták. A tyúkok méltatlankodva inalnak a szemétdombra. Legelöl a kakas lábal lengedező tarajával. Onnan röppen a palánkra: a pulyka az udvart szántja, s a ludak is, noha félnek, sziszegik a lármás gépet. Csak a csacsi hallgat bölcsen: […] Olvass tovább