A versek oldala
Jöjjön Várnai Zseni – Éveim verse. Amikor negyven éves lettem, nagyon sokalltam ezt a számot; egy évecskét hát letagadtam, hosszabbítván az ifjúságot. Nem tudtam akkor, mily parázslón ifjú, aki csak negyven éves, s magamat csalva ragaszkodtam ahhoz az egy ellopott évhez. Mikor azután ötven lettem, – de csak negyvenkilencet mondtam -, ma már tudom, – […] Olvass tovább
Várnai Zseni: Anyám köténye Anyám kötényét kötöm elémbe, oly megkopott, színehagyott e kötény… ebédet főzök a tűzhely mellett állok, és sürgök, mint ő tette szegény. Csak táplált, csak főzött, szolgálta kedvünk, e tűzhely volt áldozó oltára néki, míg kicsiből nagyra serdültek, és mentek, messze széledtek a gyermekei. És görnyedt lett végül, oly földfelé hajló, mint […] Olvass tovább
Szabó Lőrinc: A vágy szégyene Aranybarázdás Ég, s te, a világ bástyáiról lenéző Helios, mondjátok meg, kihez forduljak? Óh, van-e, ki értelmetlen bánatom elcsöndesíti?… Úgy fáj ma a friss hajnali szél gondtalansága és a madarak jókedvű éneke! Engem gúnyol e szikrázó derű: talán megtudta, hogy a rámfogott bűnök szennye már egész belevénült, belesötétedett lelkembe, hisz […] Olvass tovább
Jöjjön Ady Endre: Itthon verse. Áldott kezeddel simogatsz meg, Anyám, Intő szavad még mintha hallanám, Míg rám borulsz S áldott kezeddel simogatsz meg. A régi intést elfeledtem, Anyám. Azért zúdult annyi vihar reám, Úgy összetört… A régi intést elfeledtem. Beteg vagyok, az élet megtört, Anyám. Hol az a vágy, mely hajszolt hajdanán? Már nincs vágyam, […] Olvass tovább
Nemes Nagy Ágnes: Alázat Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt fejemre a perc lágy, szirupos árja, a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs, magányom mégis csonthéjába zárja. Kemény vagyok és omló por vagyok, nem olvadok és nem köt semmisem, ketten vagyunk, mikor magam vagyok, a lelkem szikla, testem végtelen. De mindez fáraszt. Indulnék tovább, Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek, […] Olvass tovább
Sík Sándor: A hajnal szerelmese Azt szeretem, aki nevet, Akinek rózsaszín az arca, Aki örül, aki kacag, Aki dalolva megy a harcra. Enyém az áprilisi szellő. A feslő bimbót szeretem, A hasadót, a harmatosat. A hajnal a szerelmesem. Az én emberem a gyerek, A nagyszemű, nevető gyermek, Akiben szűz minden-csírák, Ezer erők rügyezve kelnek. Az […] Olvass tovább
Jöjjön Juhász Gyula: A szent szarvas verse. Vác fölött, vén erdők alján, Vesztett harcok alkonyatján, Arany gyertya sebzett szarván, Megjelent komor mogorván. Halvány volt a gyertya fénye, Szép pogányság bús reménye, Sápadó arany vak éjbe, Eltűnt erdők sűrüjébe. Látta László, aki szent lett, Látta Géza s elmerengett, Látta Sólom, aki vesztett, Látta igric s könnye […] Olvass tovább
Jöjjön Csoóri Sándor: Ekkora szerelem előtt verse. Ekkora szerelem előtt egész testemmel becsukódom. Elalszom, mint idegbeteg, kivel máklevet itattak; a lábam kő, a fejem ólom. Ekkora szerelem elől elbujdosom, hogy el ne pusztíts. Hal leszek, tenger, lángoló fa, bőröd ébresztő, ostoros víz, kezed tükre, meggy íz a szádon,- apránkint fald föl árvaságom! Ekkora szerelem elől […] Olvass tovább
Reményik Sándor: Mindhalálig Most mélységekből szakad föl a szó S nem csinált virág, nem papírhajó, De Óceán setétjén égő gálya, Mit röpít a szív tajtékos dagálya, A mélybe le s a mélyből újra fel, Ma szólni nem lehet s ma szólni kell: Szeretlek, népem, mindhalálig. Egy érzés szunnyadt bennem hangtalan, Némán, keményen, mint kőben arany, Most csákány töri, bontja, fejti föl Az érzést, amely […] Olvass tovább
Jöjjön Ady Endre: Vallomás a szerelemről vers. Hetedfél országban nem találtam mását, szeretem beteg, szép, csengő kacagását, de nagyon szeretem. Szeretem, hogy elbujt erős, nagy voltomban, szeretem hibáit jóságánál jobban, de nagyon szeretem. Szeretem fölséges voltomat e nászban, s fényes biztonságom valakiben, másban, de nagyon szeretem. Még több szerelmes verset ITT találsz Olvass tovább
Juhász Gyula: Arany estéje Öreg, magyar szívéhez oly közel volt Október ősze Margit szigetén, Szemérmes fényű, fátylas, enyhe mennybolt, Melyen a felhő kedves jövevény. Öreg karosszék lett a réve néki, Békés, dalos rév, hol ütemre megy A búcsúzó idő, mely visszakéri Az életet, mely hajszálon remeg. S elszunnyadóban, hűvös délutánon, Míg gémberedő ujja a gitáron, […] Olvass tovább
Jöjjön Szabó Magda: Ősz verse. Ilyenkor már csak a felleg kövér, meg az eső, mely bő kontyát kibontja, ám apad a víz a rakpart kövén, s a hegyek és fák sorvadnak naponta. Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt sovány a város, olyan egyszerű lett: nyurgább a kémény, horpaszak a házak, hajnal s alkony közt […] Olvass tovább