A versek oldala
Devecseri Gábor: Harmatcsepp Társait elhívta már a nap. Ez az egy harmatcsepp itt maradt. Nincsen olyan gyémánt ragyogás, mint e szikrafényű, e csodás. Ó, milyen sok szépet láttam már, egyben sem volt ennyi napsugár. Ilyen szelídfényű, bölcs derűs, mely úgy forró, hogy már majdnem hűs, mely úgy hűvös, hogy míg elmereng minden tűz-patakzás benne zeng. […] Olvass tovább
Erdélyi József: Reggel Egy szép reggelre gondolok, és mosolygok és meghalok. Kéklett az ég, sütött a nap; mentem sötét fenyők alatt. Kezemet fogta jó apám; sárgarigó fütyölt a fán. Sárga rigó, huncut rigó, azt fütyölte, hogy élni jó; hogy élni jó, hogy élni szép, ha fogják az ember kezét. Jó lenni nagynak, kicsinek, mindennek és […] Olvass tovább
Benedek Elek: Fecske, fecske Fecske, fecske, Isten madárkája, Itt a házunk, szállj le szépen rája. Áll a ház is, a fészek is rajta, Te utánad, hej, mennyit sóhajta! Fecske, fecske, légy a mi vendégünk, Este, reggel csicseregj minékünk. Csicseregd el legszebbik nótádat: „Szeretem én az én szép hazámat.” Fecske, fecske, ugye legjobb itthon? A fészkedért […] Olvass tovább
Bódás János: Megvakult ember vallomása Isten veletek színek, fények. Én már csak a lelkemmel nézek. Nem zavarnak árnyak, ködök. Minden leegyszerűsödött. Már nem a látszat a valóság: illatból ismerem a rózsát s tettből az embert. A hangján keresztül érzem meg, ha a lelke felém rezdül. Most lett enyém és igazán most látom, ki az anyám, […] Olvass tovább
Nemes Nagy Ágnes: Az ismeret I. Csak egy marad meg, semmi más: a tiszta ismeret. Nem ismeret, csak szomjuság, mely mind felé vezet. Nem szomjúság, csak rettegés, mely oldalamba kap – rettenthetetlen rettegés! Hegyezd lándzsáidat. II. A rettegés s az ismeret közt mint hídbolt görnyedek, rendítenek, eleven eszközt, a tárgyak, szellemek. A félelem sötét öléből […] Olvass tovább
Jékely Zoltán: Siralmas Csak szép szemedet tudnám elfeledni, minden egyebedet hagynám eltemetni. Utóvégre halott vagy, nekem az, s gyászomra tán sohasem lesz vigasz. Csak szép derekad tudnám elfeledni, nem kellene fejem öklömmel veretni! Hisz már halott vagy, mint megannyi más, kit az idő pora behull, elás. Csak sűrű kék hajad tudnám elfeledni, s ne kívánnám […] Olvass tovább
József Attila: Keresek valakit Tele vágyakkal zokog a lelkem Szerető szívre sohase leltem, Zokog a lelkem. Keresek Valakit s nem tudom, ki az? A percek robognak, tűnik a Tavasz S nem tudom, ki az. Csüggedő szívvel loholok egyre, Keresek valakit a Végtelenbe, Loholok egyre. Könnyim csorognak – majd kiapadnak: Vágyak magukkal messzebb ragadnak – Majd […] Olvass tovább
Jöjjön Vörösmarty Mihály: Névnapra című verse. Ugy áldjon meg isten neved napján, Hogy beérhesd vele minden órán. Legyen élted mint a virágos fa: Remény s öröm virágozzék rajta. Mely sok szívnek keserű gyötrelem, Legyen neked édes a szerelem. Igaz legyen, s mindig hű, szeretőd, Ki jobban szeressen, mint te szereted őt. Bánat ha ér, legyen […] Olvass tovább
Radnóti Miklós – Járkálj csak, halálraítélt! Járkálj csak, halálraítélt! bokrokba szél és macska bútt, a sötét fák sora eldől előtted: a rémülettől fehér és púpos lett az út. Zsugorodj őszi levél hát! zsugorodj, rettentő világ! az égről hideg sziszeg le és rozsdás, merev füvekre ejtik árnyuk a vadlibák. Ó, költő, tisztán élj te most, mint […] Olvass tovább
Morócz Jenő: Anyai szeretet Kis szobában reng a bölcső, Benne nyugszik a gyerek, Szemei a jó anyának Némán rajt’ merengenek; És a gyermek kis kacsója Hozzá csókot integet, Életünkben legédesebb Az anyai szeretet. A legelső dadogással Lábra áll a kicsike, De elesik s majd az orrát, Majd a fejét töri be; S a jó anya […] Olvass tovább
Szemere Pál: Remény Szelíden mint a szép esttűnemény, Lángarcodon kecseddel, mint Auróra, Mosolyogsz reám, sötét sohajtozóra, S megenyhül sorsom, a vad, a kemény. De most nem tűnsz fel nékem, jobb remény, Fennrévemtől köd, szél, hab messzeszóra, Faggat, gyötör, remegtet minden óra, S küzdell keblemben minden érzemény. Ah jőj, s ringasd el e nagy kínokat, S […] Olvass tovább
Petőfi Sándor: Megy a juhász szamáron Megy a juhász szamáron, Földig ér a lába; Nagy a legény, de nagyobb Boldogtalansága. Gyepes hanton furulyált, Legelészett nyája. Egyszercsak azt hallja, hogy Haldoklik babája. Fölpattan a szamárra, Hazafelé vágtat; De már későn érkezett, Csak holttestet láthat. Elkeseredésében Mi telhetett tőle? Nagyot ütött botjával A szamár fejére. Olvass tovább