Jöjjön Csoóri Sándor – Menjünk haza? verse.
Testvéremnek: Cs. Juliannának küldöm
Menjünk haza? Mi maradt ott nekünk?
Az üres ház fölött az üres ég!
Fönt a padláson öreg csizmák
s a kamrában a vasfazék.
Szekérkerekek küllős árnya,
beleveszve hódító gazba.
Nyugszik velük már minden sürgés:
lábak, villámok riadalma.
Ha nyár volna, a körtefákra
visszajárnának most a méhek:
jó, céhbeli iparosok
s elhitetnék, hogy újra élet
költözik föl a magasba. Föl,
a lombvilágba, hol kis rigók
járnának sátras iskolába
s onnan lesnének ludat, csikót,
onnan a fejsze tükrös fokát.
De ábránd ez is, merthogy tél van:
hideg faágak zörmölődnek
s nyű didereg a dióhéjban.
Hallod? itt-ott kútkáva koccan,
fahorog, vödör, vályú, korsó.
Mintha egy pókos múzeumban
reccsenne meg az örök padló.
Régen ilyenkor lovas szánok
siklottak az egynapos hóban.
Kipirulva mi szálltunk rajtuk,
a harangokkal egymagasban.
Fiúk és lányok pántlikásan,
beleveszve egymás hajába.
Mint akiket a szekerező
Illés hívott meg tüzes bálba…
Ó, mennyi, mennyi lakodalmi
csontot nyelt el a föld azóta!
Hallok valami éneket is,
de dadog már csak az a nóta.
Dont emleget és messzeséget,
halál-szánkókat lovak húznak.
Az egyiken ott állunk mi is,
látom lelkét a sóhajunknak.
Háborúk, hazák múlásában
árva lécek parazsa izzik.
Ez a parázs lett kerítésünk,
ez vár csak haza most már mindig.
Menjünk? Induljunk? Zárkózz mellém!
Testvérnélküli ez az élet.
Legalább mi feszüljünk szembe
homlokunkkal az ónos szélnek.
