Dsida Jenő: Tóparti könyörgés
Ez pusztulás. Beteg világ.
Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése. Utolsó fény. Sötét november.
Ó jöjj velem, ne hagyj magamra
e rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni a korhadozó, görbe küllőt,
mely a futó föld kerekét
tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát árkok szennyében megfürössze.
Ez nem negédes jajgatás,
finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng s fejem alatt kigyúlt a párna.
Kuszált körívet, parabólát
cirkalmoztam és léniáztam. Nem tudom hol, a számítást összezavartam, elhibáztam
s most már nincs többé elme, hogy
a rend bogával összekösse e rámbízott, romolt világot, mely belefut az üstökösbe.
Tört homlokomon távoli
lángok visszfénye váltakozva lobban s kialszik. Irgalomtelt angyalra várok, hátha hozna
valami enyhe-lanyha mérget,
amelytől csapzott-fürtü, csúnya fejem elalvó lassusággal válladra esne s ott kihúnyna.
Vagy – fuss velem, hiszen szeretsz.
Tán gyógyulás ősparkja vár itt: szívedre bízom magamat, légy most okos és tégy akármit.
Nő vagy és voltál kisgyerek
s felsírtál bizonyára éjjel, melletted látva bábudat lyukas, tört porcellán-fejével.
Mit tettél akkor? Ó, ha most
eszedbe jut, próbáld meg újra! Mívelj csodát, tíz gyönge ujjad legyen gyógyító Isten ujja,
végy valahol varázsragasztót,
lássam magamat újra épen, e sok riadt, repedt szilánkot egy darabban és emberképpen! –
Ez itt a park s ez itt a tó.
Már nem sírok és nem menekszem, történjen bármi mindenekkel, fáradt vagyok, a padra fekszem, –
nézd: a megtestesült betegség,
gigász beteg a törpe padkán; milliárd ember várja benne, hogy könnyes kínja elapad tán
S te csak magad vagy, édesem.
Van-e szerszámod; mely kivágná e duzzadó daganatot? Tedd a világot orvossággá
és add be az emberfiának! –
meleg felhőkből adj kabátot a széthulló, szegény betegre, ki betegen is csak barátod
teremts neki tavaszt, ha tudsz,
ezer vigyázó virágméccsel s készíts teát a parki tóból, ha fuldokolva felköhécsel,
bodzateát a parki tóból,
csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek kavicsos-öblű, tiszta medre,
és facsarj hűs citromlevet,
savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött ring-leng és bágyadtan barangol,
s a mesebeli hószín hattyút,
mely most suhogva vízbe ugrott, süllyeszd el benne olvadón, mint fehér, édes kockacukrot… –
