Ady Endre egyik legcsodálatosabb verse A Vén csavargó. A költemény egyaránt szól reménytelenségről és a vágyak beteljesüléséről.
A XX. Század egyik legjelentősebb magyar költőjét méltán tartották már a maga korában is a férfi- és női lélek avatott szakértőjének, hiszen szívet melengető őszinteséggel volt képes szavakba önteni azt, amit mások inkább csak átéreznek: a szerelmet, és az azt átszövő szenvedést és szenvedélyt, a rajongást, az önmarcangolást vagy éppen a fellegekbe repítő boldogságot.
Ady Endre: A vén csavargó
1
Farkasordító, gonosz télben
Életem, ez a vén csavargó,
Vergődik, fut gyilkos veszélyben,
Hajhó, nem éri hangom el.
Rongyoltan és térdig a hóban
Hol erre, hol amarra tart,
Megáll, kis ereje fogyóban.
Hajhó, egy útszéli keresztnek
Támaszkodik a vén csavargó:
Nem az ő útja, útat vesztett
S ez a kereszt tán sírkereszt.
S nincs más jel a vad hómezőben.
Estelegve és ködbeszőtten
Forgószél-lován összevissza
Száguld a fehér Fagy-Halál
Dermesztve, fütyölve, vakítva.
Vén csavargó, itt nincs tovább
S az a fa-Krisztus se segít meg,
Hajhó: az élet nem adódott
A bús Galilea-beliknek.
2.
Hát lefekszünk és álmodunk,
Mint az elfeledett rege
S édes álmokban vesz meg minket
Az Isten hidege,
Hajhó, hát lefekszünk és álmodunk.
3.
Pompás és kicsiny palotában
Parfümös, párás, jó meleg,
Csókos illatú, kis termekben
Vár a legnagyszerűbb leány.
Szűz, de pompásabb az Életnél,
Bölcs, de nyugtalan telivér
S az ő kész, szent hálószobája
Megér száz, híres csarnokot.
Ő az Életnek el-nem-értje,
Ő az a Gyönyör-Valaki,
Kiért nem kár a kárhozás sem,
Kiért nem nagy adó az üdv.
Édes ágyába vonja forrón
A vén csavargót ez a lyány
S a legégibb muzsika hallik
A legemberibb éjjelen.
4.
Így fagyott meg a vén csavargó.
