Szilencium
Joó József emlékének
Mentem haza éjféli óra táján,
öregdiákok báli éjszakáján,
eremben édes áramlásu bor.
Aludt a téli templom-utca mélyen
s aludt a holdfényes templom-fedélen
a varju-sor.
Én egyszer erre jártam iskolába –
Gondolkoztam sok messze-hullt fiun.
Némán emelkedett az éjszakába
az ó-kollégium.
Éjfélutáni, mély szilencium.
És Téged akkor árnyékból, sugárból
elém kápráztatott a fél-sötét:
szoborszabású, szép atléta-melled,
fekete arcod dús szemöldökét,
ahogy szemem sokszor rajtad feledtem,
hegyi falucska föld-edzett fián.
Kemény kezedből hogy repült a labda
métás csatákon künn a kúrián!
A hó ment és az erdőkig kimentünk
hangos fiúkkal várni márciust.
A hó jött s dísztelen diákszobában
Aranyt olvastunk és Horatiust.
És most egy hang suhant fülembe: hangom,
ahogy zúgták a boltíves falak,
mikor diáklejtésű régi szóval
kerestelek, ha nem találtalak:
Domine Joó József…!
S talán a hold, talán a bor varázsa
a furcsa vágyat sugarazta rám:
a hold alatt, a nagy szilenciumban,
Domine – hogyha elkiáltanám –
S mozdult a hangom –
Hallgatott az utca,
hallgattak vérestitkú harcterek.
Öregdiákok báli éjszakáján,
domine Joó József, kerestelek.
