Abból a kikötőből…
Abból a kikötőből, a tornácból, ahol
ifjúságomban az ifjúság madarai, lánykacagások
csapódtak a joviális fehérszin oszlopokhoz –
óh kövér nevető ház! akiből annyiszor
indultam szürke hajnalban; aludt még aranyos
Ilka néni; sápadt szinekkel, lengve intett búcsut a kert…
Kölcsön-kocsim előállt, kölcsön-bundám beült.
Küszöbről Miska bácsi küldött, korholt, kehült:
„Eredj ha nincs eszed már!” – S a csipős szürkeségben
mint égve felejtett lámpa, égtek még a makacs
lányszemek… Óh ha maradnék! De én már mentem, már mentem
át az alvó Szeremlén, szekcsői kompon át…
Balladásan János ostorral mutogatta a gólyát, a sast,
és hogy Kalocsa merre, vagy (mit tudom én!) Kakasd?
Duna még nyergeletlen, nem ült még rajta a hid.
Olykor jég közt, ladikkal, tudott csak átvinni a révész
s a különös álmok s remények titkos vontató-serege…
Mily más ez a vasút, hol ma kávém szürcsölöm!
S mily más bennem a lélek! utamban nincs öröm.
Nem uj remény vagy álom csábit már engemet,
csak emlékezetétől futok a réginek.
Mért is jöttem ide vissza? Tán hogy a szűk jelen,
mint mikor még jövő volt, ujra szép és nagy legyen:
de ahelyett a megnőtt mult lett kicsiny megint…
S a bús vonat velem mint uszó jégtábla ing
valami nagy jégzajlásban; házakat, életeket
torlódni láttam és tűnni mint a kisérteteket.
Hogy megtörpült a torony! milyen szűk lett a tér!
milyen roskadt a tornác! s a rég-látott lányszemek,
mint csillag, mely mogorva felhők között remeg,
öreg arcokból néztek… vagy elfeledt lámpafény,
lassan kialvó… Miska bácsit is láttam én
s karszékben Ilka nénit… sírtak és elhagytam őket
újra, mint idegen hajó két vén Robinzont egy puszta
szigeten, vagy mint a hajót, melyet már-már elnyel a tenger,
elhagyja valaki, az ingó jégtáblán tovauszva…
