Füst Milán: Gyertyafénynél
Változtatnod nem lehet. A világ dolgai,
Csak usznak, usznak ólmosan tovább.
(Sietve él az élő!) S nincs oly földrengés, oly fekete forradalom,
Mely minket, nyolcszázezer fekete patkányt kihajítana a lyukakból,
S feldobna minket a fehér naphoz közelebb,
S vinne ujjongva melegedni!
Ó miért is nézed: mely városból kelt fel ez a köd,
Vonulni a lelked elé?
Ó te halálraszánt: kérdelek, miért mélázol mégis, mégis?
Ó te halálrakárhozott: esdve kérdelek, mondd meg,
Mit vársz még, miért is merengesz,
Mire emlékeztet téged a rég mult idő?
Talán anyád éneke jár a lelked előtt s megválni tőle nehéz?
S hogy anyád husz éve nem énekelt már: nyomja a lelked?
S hogy nincs lélek a lányok énekében és a szivnek
Csakis az anya éneke sulyos és fájdalmas,
Amint fájdalmasok a terhes fának
Tartalmas szépségei ősszel?
A lányok éneke könnyü! Tünő hang az! – S vándor,
Bus csillag a reménység, mely egyre közelít,
Egy vén szikla mögül közelít és egyre növekedvén
Szétpattan fájó szived előtt …
Aludni jó! – Kérlek, ne félj a haláltól!
Aludni jó! – S aki meghalt, az jól aluszik!
Ugye jó aludni? – S lásd, ha jön az este,
Mégsem akarsz soha lefeküdni!
Lusta vagy te! Jól ismerlek! Hej, ha feküszöl már,
Nem akarsz majd felkelni soha többé!
Ámde, ha nem hinnéd, – kérdezd meg a holtakat is!
Legyenek szent tanuság szavaimnál s mondják meg a hallgatagok!
Mondják meg eskü alatt: jó volt-e élni. – Lásd: fekve tünődik,
S hallgat mind félénken: az életet ő már feledé!
Holt királyfit kérdezz meg akár, emlékezik-e?
S lánykája énekét hallani felkelne-e csendes
Kriptahelyéről s járna-e a rut holdnak fénye alá
Busan hallgatózni? …
