Gyurcsó István: Európában
Szálka a kedvem,
Bot a haragom:
lehetne szálfa,
szép rezgő nyárfa
a kedvem,
hajlékony pálca,
zöld pálma ága
a haragom.
Mennyi lehetőség sírra, halálra,
és mégis élünk:
Mennyi alkalom, hogy szót értsünk végre,
és nem beszélünk.
Apánk és anyánk szívében élünk csak,
de nyelvünk béna:
töredéksorsunk micsoda rendszernek
torz maradéka?
Képzelet bomlik: kristálypillanatok,
gondolatmolekulák;
egy perc összerakná késszé, egésszé
a szó oszlopát,
s csapong, vív, küzd a gondolat, elmerül,
hogy fuldokolva,
minta gyöngyhalász a tenger gyöngye nélkül,
sírjon bomolva.
Nyelvünk tengelyén homok szitál, sikolt,
Csikorog szavunk,
virágos kertben farkasok járnak,
s nincs puskánk, botunk.
Kiáltásunk riadt bégetés csupán,
nem védnek kosok:
őrizz hát te, védj meg, Szép Tiszta Törvény,
fogalmazz jogot!
Ki védne más, ha a teljes emberség
nem szól, nincs szava,
Ki más, a nevedben morgók ostoba
süket tábora?
Nem kérjük, nem véd meg sem isten, sem király;
De nem óv senki,
ha kutya csahol ránk, nem áll elő az,
aki leinti:
…Hazám ez a föld, bizony csak az a föld,
ahol a nyelvem ép,
nem csupán megtűrt, kenetlen, csikorgó
ötödik kerék.
– Egy nemzet él itt! – mondják. Mit mondjak én?
– Még mi is élünk! –
Hová tartozunk, kinek a gondja most
nemzeti létünk?
Az élet maga, maga az élet az,
ami jogra int?
És a jövő az, talán a jövendő,
Aki ránk tekint?
Kevés vigasz, én ma élek, s már jól tudom,
alku nem lehet:
Minden nemzedék önmagáért felel,
ha mozdult, ha tett!
S ki csak homokban babrál, s szórja másra
a port, mely vakít,
annak nem fontos, hogy a múlt és jelen
kit hogy alakít:
én halálig kérdezem kíváncsian,
mennyit érek én,
hogy itt születtem, s élek Európa
kellős közepén?
