Ismert versek a télről

Ismert versek a télről

Hirdetés

Egy csokorba szedtük kedvenc költőink szerzeményeit, amelyet az év legridegebb évszakáról írtak. Kuporodj a kandalló vagy a kályha mellé, és éld át ennek az időszaknak a hangulatát. Íme az Ismert versek a télről válogatásunk!

Radnóti Miklós: Téli napsütés

Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sült-tökök.

A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égre-néz.

S ott fönn az égi polcon
hátrább csúszott a hó,
kevés beszédű lettem
s ritkán vitatkozó.

Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
lélekként szálldosom majd
horzsolván éjt s napot?

Árnyékom rám tekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.

Petőfi Sándor: A puszta, télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson…
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló…
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

Ady Endre: A téli Magyarország

Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajon mit álmodik?

Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.

Weöres Sándor: Téli dal

Zivatar, hóvihar
megjöttél,
szép idő, jó idő,
megszöktél.
A bokor csontváztenyér,
a hold rosszul kelt kenyér,
élesztőtlen, sápatag,
a mező hósivatag.
December, rossz ember,
csontunk fáj,
január, jaguár,
ne ugrálj.
Bármi balúl ver a tél,
szegény jobbkéz mégis él,
forró levest kanalaz,
forralt bort is poharaz.
Zivatar, hóvihar,
távozzál,
döngető csúf idő,
változzál!

Tóth Arpád: Téli verőfény

Mit ablakom körülfog vén kerettel,
Megfrissül most az únt, szomorú táj,
Víg napsugár pingál aranyecsettel
Az ócska képen és restaurál:
A régi mester megkopott művét
Ragyogni szítja most az új lazúr,
E vén világba zárt örök szívét
Feldobogtatja nékem most az Úr.

E ócska házon a rőt téglakémény
Most ég felé bíbor kedvvel feszül,
Az égbe szökken víg erotikával
S az édes levegőbe idvezűl.
A lanka dombok telt, kerek vonalja
Kigömbölyül szelíden a leples, tiszta hóra,
Hűs paplana alatt a dús föld, mélyen alva,
Most szívja kebleit tán duzzadóra.

Jó volna a mezőkre futni mostan,
Ugye, szívem, bánat beteg bolondja?
Torkomból, melyből vér hördült pirosan,
Hurrák skárlát szökőkútja bugyogna.
Két fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám:
E két karon, mely az égbe ível,
E két feszülő, lüktető csatornán
A boldog magasságba folyni fel!

Csitt! megvakult a fény, oda a részeg percek,
Sötét lett szobám, csönd, alkonyi ború,
Szívem körül zsebórám hallom: tünődve perceg,
Vagy tán szívembe bent a bú, a régi szú?
Fázom s lomhán megülök a kályha mellé bújtan,
Hát ma se sikerültél: szent életöröm?
Sírnék s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam
S tenyerem húsát vájja a kínlódó köröm.

Várjuk a kommenteket

[addthis tool="addthis_inline_share_toolbox"]

Watch Dragon ball super