Jöhet egy kis olvasnivaló? Magyar versek 1.

Jöjjön a Magyar versek összeállításunk 1. része.

Tóth Árpád: Erdőszél

Itt valaha Mátyás király
Nézhette az estéli táj
Kék fényében a megbuvó vad
Nyomán felrebbenő rigókat.
Azóta, hogy leáldozott
Az a nap, itt mi változott?
A szikla omlott pár vonalnyit,
S a gyom, amely virít, meg elnyit,
A dercefű s a fecskefű,
Melyhez a kóbor kecske hű,
Most is csak úgy hullatja sorra
Laza szirmát az úti porra,
Mint sok száz éve már, örök
Közönnyel, mindegy, hogy török
Csatákon elhullt janicsárra
Vagy májusittas ifju párra
És az Idő, a vén gyalú,
Csöndben munkál a rőt falú
Sziklákon, és az alkonyatban
Nem bánja, mily forgácsa pattan:
Dicső királyok hullnak-e,
Csaták és csókok múlnak-e,
Vagy annyi az Élet kalandja,
Amennyi a csöpp sárga hangya
Futása a naptól meleg
Kövön, melyet míg figyelek,
A gyom közt, mely virít meg elnyit,
Fejem lehajlik pár vonalnyit
A föld felé, a rög felé,
A biztos, biztos sír elé,
S vállamra végtelen alázat
Épít nagy, csöndes csigaházat.

Kerner Mariann: Anyám

Anyám-hiába érték vádak, a kesztyűt fel nem vette,
Sírni mélyről jövően tudott, de a sértést nem értette.
Este mikor más a Tv elé fekve nézte a híradót,
Kiosont az udvarba, kutyájával dúdolt altatót.
Majd négy évtizedig bámultam. Honnan ez a naivitás?
Tudatos volt, vagy sem- körbelengte a képzeletbeli palást.
Csak, ami szép-tulipán, kedves szó, ölelés- azt fogadta:
Csendesen lázadt támadás nélkül, mindenét megosztotta.
Földöntúli gyengédség, gyermeki öröm vette körbe,
Szándéka sosem volt a hatalomért vívott körökre.
Két kezem ökölbe szorítva én az álmaim sirattam,
S egyszeriben a távolból ölelt ő, mint láthatatlan paplan.
Valóra ébredésemben nem éreztem mást csak meleget,
Meglopták legszebb szavaim- Ő maradt szeretet.
Ami elveszett, azt nem gyászolta, a holnapért dolgozott,
mindazt mit erőszakkal elvettek tőle, sosem sorolt.
Ha jobban gondolok Anyám a veszteségéket észre sem vette,
A sok kis halálért épphogy könnye hullt, de az Életet szerette.
Meg nem értettségembe világomból világába átkiabáltam,
de sem enyészetet, sem pusztulást- csak egy rózsafát találtam.
Január volt, mikor kinyílt az év első bimbója,
Jelentéktelen kedd hajnalán- virradóra.
A feltétel nélküli szeretet bizonyítéka Anyám,
mit újra és újra olvasok, azért, hogy éljek: A Bibliám.

Fecske Csaba: Ha Laurával beszélgetek

Ha Laurával beszélgetek
izzad a tenyerem
és kiszárad a torkom
és olyan hülyén hangzik
minden amit mondok
ezért egy szót se szólok
ha Laurával beszélgetek.

Baranyi Ferenc: Porvers

Akit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltósága-vesztve igazodni.
Előtted ember ráng a porban?
Megértem, belerúgni könnyebb.
Még emberibb átlépni rajta
könnyed sikkjével a közönynek.
Mentséged is van, ha a lelked
bátortalan feddése rád vall?
másokért őrzött tisztaságod
nem szennyezheted más porával.
Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
és hát derekad roppanó is,
ápolt tüdődet is belepné
a talajmenti szilikózis,
hát nem hajolsz porig, ha porból
akármi hív: kincs, ócska holmi…
Pedig akit porig aláztak –
porig kell azért lehajolni!!

Arany János: Vágy

Nem itt, nem itt van az én világom;
Más vidék az, ahova én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb róna,
Mintha nem is az a napja volna.
.
Erdő, mező változatos színnel –
Mesteri kéz olyat soh’se színel:
Kék ligetek, kék hegyek aljába’
Fürödik a puszták délibábja.
.
Ott van az én egyszerű tanyácskám,
Mintha most is szemem előtt látnám;
Kertem is van: talpalatnyi birtok…
Most is abban ültetek és irtok.
.
Csemetéim bodorodva nőnek,
Hosszú sorral mind elémbe jőnek,
Örömarccal, mint hálás növendék,
Mutogatván a piruló zsengét.
.
Nőjetek is nagyra, kicsiny fáim,
Szülőhazám kedves rónatájin:
Hadd legyen ott jó pihenésem még,
Mielőtt egy hosszabb útra mennék.
.
Lombjaitok hűse ha beárnyal:
Zeng fölöttem szózatos madárdal;
Ismerem én e madarat régen,
Dalt ezután is hoz az énnékem.
.
Egyszerű dal, egyszerű szív s lélek
Sorsosi az avatag fedélnek! –
Földi ember kevéssel beéri,
Vágyait ha kevesebbre méri.

József Attila: Tedd a kezed

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

Juhász Gyula: Szerelem?

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.