Jöjjön Juhász Ferenc – Látomásokkal áldott életem verse.
Csodák, csodák és látomások,
vad víjjogások, zokogások!
Csodák, csodák, csodák ömölnek
két szememből, mint a könnyek.
Világot-rázó szél nyöszörög
csontvázam pillérei között.
A hús lombjait szüntelen rázza
a létezés lázas látomása.
Szívemet sárkány-foggal rágja
az elmúlás szörnyű csodája.
Halántékomban tűz dörömböl,
kiszakadna a vérkörömből,
ráomlana az éjszakára,
mint a csillagok vér-szakálla.
Tarkómban milliárd meteor hemzseg,
fém-ruhás seregek nyüzsögnek,
sisakos főkkel, vértezett lovakkal,
világ-újító akarattal.
Kínok kopár szikláit érzem,
virágja itt-ott a szemérem,
könny rezeg sóhaj növényi szárán,
átok énekem sebzett Jób-száján.
Pedig nem vágytam látomásra,
csak a magányra, soha másra.
Vágytam egyszerű, tiszta hitre,
ami az embert megsegítse.
Kifakadni, mint a virágok
és meghalni, mint a virágok.
Osztani magamat meg mással,
nem fölperzselni a látomással.
Élni derűsen a fényben
és becsukódni észrevétlen.
Szólni egyszerű, tiszta szókat,
elsiratni az elmúlókat,
ujjongani a születőket,
fagytól óvni a növekedőket,
lenni kosara piros, vak kölyöknek,
szalma-háza a kamasz-rózsatőknek.
Csak úgy, mint az én jó apám volt,
aki maga a tisztaság volt,
a fizetést mindíg haza adta
és volt egy ünneplő kalapja,
amíg a februári este
kezét a mellére szögezte,
orrát a halál kihegyezte,
mint a ceruzát ő, ha elment Pestre.
Volt tiszta könnycsepp, szelíd óhaj,
míg fölitatta a tüdőbaj.
De háborgok, akár a tenger
zöld nyála szikla-bálványokra fölver.
Mélyében látomások nyílnak,
foszforos-csodái a kínnak,
fényt-virágzó szörnyű-szépek,
lomha cápa-libbenések,
remegő, puha bánat-erdők,
világító kék álom-ernyők.
De szorítanak nagy adók,
tejútak kígyó-csontváza lóg
robbanva, derengve a szívemben,
kásásodva és ércesebben.
És téged tudnak csak áldani
végzetem arany-szárnyai,
szíved körűl a fogsorom,
mint bárányba vájt saskarom,
ki úgy viseled e csodát,
mint a tüzes vaskoronát,
mint láva-ömlést gyönge völgy,
te izzó asszony-Dózsa György!
Ki sorsodon úgy cipeled
vadló-sörényű fejemet,
mint viaszrózsát a csiga,
rajtunk mélytenger-éjszaka,
a csillag-rojtos homlokot,
s ujjaiddal elsimítod
a duzzadt, égő éveket,
mint nagyanyám a mirigyeket.
Kin átzúg ez a csoda-zavar,
mint kerten a nyári vihar,
ki ember-módra elviseled
látomásokkal áldott életemet.
