Jöjjön Kálnoky László: Ars poetica verse.
Tűz hull az égből? Rád szakad
a csillag zúgva, sisteregve?
Költő vagy, hát ne féltsd magad,
vagy tűnj el, s álljon más helyedbe!
Panaszkodol, hogy túl kevés
a levegőd, s megfojt e század?
Jó oxigén a szenvedés,
vele izzítsd forróbbra lázad.
Jajgatsz, hogy nem bírod tovább?
Gyerek szeretnél lenni s boldog?
Miért adod az ostobát?
Jól tudod, hogy nem ez a dolgod.
Csak rajta, törd belé fogad
szikláiba a gondolatnak,
és rázd a rozzant rácsokat,
mik mellkasodból megmaradtak,
míg végképp meglazul a zár,
s szárnya lendületére döbben
szíved, e gunnyasztó madár,
s csontkalitkájából kiröppen.
Hadd szállja be a végtelent,
emelkedjék mind magasabbra,
míg madártávlatból dereng
felé a földi dolgok arca.
Lássa, hogy a lét bokrai
ujjongva friss halált teremnek,
s hogy dús, penészzöld gyom lepi
mezőit a történelemnek.
Lássa – bár nem tudhatja meg,
hogy kárpótlás-e vagy előleg –
a kényszerből nyert életet
s kudarcait az agyvelőnek.
Lássa, hogy a kevély falak
sorra a semmibe omolnak;
helyükön halvány vonalak:
néhány örök képlet s viszonylat.
Költő vagy, hát ne féltsd magad
pokoltüzétől a jelennek.
Te púpként hordod zsákodat,
nem lehet azt a földre tenned.
Segítő kéz nem nyúl feléd,
s ha összerogynál, vagy kiállnál
a sorból, terhednek felét
akkor se vállalhatja más váll!
Te magad légy a költemény,
melyet hatalmával a szónak
világra hozol! Légy tömény
s elvont párlata a valónak!
Erőd pattanásig feszítsd,
így lesz tiéd, amit kerestél.
Magad kell, hogy benépesítsd
a magányt, melyre ítéltettél.
