in

Kántor Péter versei – ezeket érdemes elolvasnod!

Hirdetés

Kántor Péter versei – ezeket érdemes elolvasnod!

Kántor Péter: Mindig történik valami

Egy ideje folyton attól rettegsz, hogy megkérdezik,
mit csinálsz mostanában, hogy éppen mit csinálsz.
Tudod, hogy nem valószínű, de ha megkérdeznék mégis,
hisz tulajdonképpen valakinek meg kellene kérdeznie,
de ha nem, hát nem, akkor te kérdezed, és ha ilyenkor valaki látna,
rögtön felállna a metróban vagy a villamoson, az hétszentség,
hogy átadja a helyét, te meg csak jeleznéd a kezeddel, nem,
nem kell, köszönöd, ez nem ülőhely kérdése, inkább állnál.
De inkább gyalogolsz. Például elgyalogolsz a két-kutyás házig,
ami közben egy-kutyás lett, elaludt a nagy barna kutya,
és így már csak a fehér kutyás házig gyalogolhatsz el,
hogy lásd a fehér kutyát a hozzátartozóival együtt,
vagy csak úgy elgyalogolsz lefelé vagy fölfelé a folyó mentén,
vagy amerre visznek a lábaid, hogy tegyél valamit, ami nem árt,
ha nem is használ a világnak, de neked talán igen,
és ne rettegj, hogy megkérdezik, akár megkérdezik, akár nem,
hogy mit csinálsz, hogy mivel telnek a napjaid, hogy és mint,
hogy írsz-e, ahogy a pék süt, ahogy a villamos csilingel.
Meleg van, és a színházból jövet a Nádor utcában este
látod, hogy a Tulipán mellett, a Kicsi Ír teraszán, a szokott
helyükön, az utolsó két asztalnál kártyáznak a taxisok,
egyszerre elmélyülten és lazán, vagyis hajszálpontosan úgy,
ahogy te szeretnél, nem épp kártyázni, de minden mást.
Lazán és elmélyülten, és bizakodva, hogy előbb-utóbb csak bejön
egy jó lap, vagy egy hívás a központból, még ha a központ,
úgy fest, momentán töksüket is. De mindig történik valami.
Ha más nem, váratlanul lesántulsz, valaki mosolyogva
beléd döf egy injekciót, amitől végre felordítasz.

Kántor Péter: Reggel a konyhában

A férfikor, igen.
A jól berendezett,
vagy hogy. Az életem
bútorai között,
mintha egy fűcsomón,
negyvenhat évesen,
ülök szemben veled
reggel a konyhában,
egy rózsa nyílni kezd,
s nem értem, csak tudom,
hogy nincsen semmi bumm,
csak többé nem jeune homme.

Ezt vártam? Ezt se? Is?
Hogy majd magától is
a képlet összeáll,
s nem kell firtatni, mit,
falon árnyékcsodát,
nem kell firtatni már?
A föld megsúgja majd,
vagy megsúgja a test.
Még egy kávét talán?
Pár kósza hópehely
aláereszkedik
odakint tétován.

A férfikor, igen.
Amit borzongva várt,
s bámult a kisgyerek.
Azt hitte, az a cél,
és aki célba ér,
boldogan integet.
Zsákként vitte magát,
görgött, akár a kő,
zihált, akár a gép.
Te tudod, hol vagyunk?
Innen hová jutunk?
Szerinted messze még?

Kántor Péter: A könyvespolc előtt

Az ördög súgta nekem egy napon,

vagy egy túlbuzgó angyal inkább, igen,

egy olyan, aki folyton terveket sző

az emberek javára állítólag,

ne halogasd tovább, súgta az angyal,

mire vársz? egyszer meg kell tenni úgyis,

gyerünk, selejtezd ki a könyveid!

És nekiveselkedtem mint Toldi Miklós

annak a recsegő könyvespolcnak.

Megpróbáltam kiselejtezni a könyveimet,

muszáj, gondoltam, ha nehéz is,

de mégis, a jövő érdekében,

hogy legyen helye a jövőnek,

hogy tudjam hova tenni, ha jön.

De hiába erőlködtem, nem sikerült,

nem tudtam kiselejtezni egy darabot se.

Talán mind annyira tetszett, azért?

Á, nem! De ahogy beleolvastam

ebbe is, abba is, amabba is,

elkábultam és megszédültem,

rám tört a gyengeség, mellbe vágott,

akár a tavaszi fáradtság,

az a sok fohász, sok akarás

nyomot hagyni, valami nyomot hagyni.

De hát muszáj-e nekem választani

dadogás és dadogás között?

Ugyan, hagyd a csudába az egészet,

súgta a fülembe az ördög,

nincsen jobb dolgod? nincs fontosabb?

ne törődj a selejtezéssel,

majd megteszi helyetted valaki más,

bízd a holnapra a holnapot,

nem muszáj folyton választani,

kergetni folyton az igazságot,

minek gyötörnéd magad ezzel?

majd megpróbálod egyszer máskor.

Körülöttem könyvtéglahegyek.

Bontási terület? Építési?

Szeretnék beköltözni egy toronyházba?

Egy kertre nyíló nyári lakba?

Meghúzódni a hideg elől?

A meleg elől? Ajtót nyitni?

Mit szeretnék? Nagy, tágas teret?

Lerogyni, felpattanni a tükör előtt?

Ex tempore, ó mennyi blabla,

beleolvastam ebbe, abba,

arcok villantak fel előttem,

láttam kíváncsi tekintetet,

csillogó és zavaros szemet,

örök fiatalt, görnyedt hátat,

meztelen mellet, mezítlábat,

lázadót és szimpla hőbörgőt,

hajlékkereső hajléktalant,

láttam bohócot, didergő dívát,

és elkábultam és megszédültem,

és visszadugdostam mindet sorban

oda, ahol eddig is voltak,

egymást gyűrve, taszítva, szítva,

egymás hegyén-hátán szorongva

abban a poros öröklétben,

azon a recsegő könyvespolcon.

Szólj hozzá! Várjuk a véleményed!

Benedek Elek: Marci muzsikál

Weöres Sándor: Nyári este