Kányádi Sándor, a magyar költészet egyik kiemelkedő alakja, lenyűgöző érzékenységgel és mély emberi bölcsességgel örökítette meg az évszakok változását műveiben.
Az ősz különösen jelentős szerepet játszik verseiben, hiszen ebben az időszakban a természet elmúlása és újjászületése, a színek kavalkádja és az elmélkedés időszaka különösen inspirálta őt.
Kányádi őszi versei az elmúlás szépségét, a természet csendes visszahúzódását és a belső béke keresését tárják elénk, miközben az ember és természet szoros kapcsolatát is megjelenítik.
Ezen versek nemcsak a természet csodáit éneklik meg, hanem mély filozófiai üzeneteket is közvetítenek, melyek mindannyiunkat elgondolkodtatnak az élet múlandóságáról és szépségéről.
Jöjjön Kányádi Sándor őszi versei összeállításunk.
Kányádi Sándor: Fa az ágát földre hajtja
Fa az ágát földre hajtja,
kínálja magát az alma.
Sárgán nevet rád a körte,
lepottyan, ha nem nyúlsz érte.
Ásót, kapát fogj marokra:
leszáradt a krumpli bokra.
Ha nem ügyelsz, reggel, este,
dió koppan a fejedre.
Foszló kertjei az ősznek,
ökörnyálak kergetőznek.
Virradattól napnyugtáig
dombok hátán traktor mászik,
füstöt is vet, csoda-kéket,
s húz vagy három vetőgépet.
Kányádi Sándor: Őszelő
Fázik a Küküllő,
lúdbőrös a háta,
már csak a nap jár el
fürödni a gátra.
Lenn a gát alatt csak
vadrécék, vadludak.
Ők is búcsúzóban:
tiszteletkört úsznak.
Ékelődnek aztán
föl az őszi égre,
belevesznek lassan
a kék messziségbe.
Reggelenként apró
ködfióka s pára
kapaszkodik föl a
partmenti fűzfákra.
Ágaskodik a szél:
leveleket olvas.
Fönn a hegyek között
felbődül a szarvas.
Kányádi Sándor: Ősz volna még
Ősz volna még,
s a varjak már közhírré tették
a dermesztő tél
közeledtét.
Károg az ég,
éhenkórász nagy csapat csóka
ricsajog, hussog
reggel óta.
Tócsára jég,
virágra, fűre harmat dermed,
megöregedtek
mind a kertek.
Jó volna még
sütkérezni, de jó is volna,
ha az égen
pacsirta szólna.
Kányádi Sándor: Felemás őszi ének
építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja
ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat
nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok
már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak
