Kölcsey Ferenc nevét sokan a Himnusz szerzőjeként ismerik, de költészete ennél jóval mélyebb és sokrétűbb.
Az egyik legszebb és legmeghatóbb verse, „A reményhez”, amely a lélek küzdelmeit és a remény törékeny természetét jeleníti meg. Kölcsey költészetében gyakran megjelenik az elmúlás, a veszteség, de mindezt átitatja a hit és a remény keresése.
Ebben a versben is megmutatkozik a költő mély érzelmi világa, ahol a remény, mint az emberi élet egyik legfontosabb kapaszkodója jelenik meg, még akkor is, amikor minden más elveszettnek tűnik. „A reményhez” egy olyan alkotás, amely sokak szívét érinti meg, hiszen mindannyian találkoztunk már életünk során a remény és kétség kettősségével.
Kölcsey Ferenc: A reményhez
Vad óceánnak mély hullámain
Vergődöm én és küzdöm a szelekkel,
S ah, képed minden este, minden reggel
Felém leng a két hajnal szárnyain.
Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain
Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,
De most borongasz barna fellegekkel,
Mint búcsuzó hölgy férje karjain.
Idv néked igy, ha mindent elvesztettem,
Ha tengerhabként duzzad bánatom,
Ne légyek elhagyatva, légy mellettem.
Ím újra vészek árján hányatom,
Süvöltve röppen a vihar felettem,
S remegve száll rád végpillantatom.
