Jöjjön Kosztolányi Dezső és a kártya összeállításunk.
Kiválasztottunk öt verset Kosztolányi Dezsőtől. A költőfejedelem bizony jártas volt számos témában. Még a kártyajátékokat is értette.
A kártyás fölfohászkodik
Ó színek színe, ördög bibliája,
fújd meg lelkembe roppant riadód.
Ó szívek szíve, züllött, furcsa szívem,
vidd az ördöghöz drága véradód.
Puffadt erszényed, mely vértől hizott meg,
az élet asztalára dobd oda,
és hogyha aludt a sors ezer évig,
mostan történjék végre a csoda.
Vesztett csaták, vér és kudarc után
más nem maradt, csak ez még és a semmi.
Ó érzitek-e, micsoda hivás:
szaladni, úszni s menni, menni, menni,
örökre folyni örök körforgásban
újhodni, veszni, hullni lefele,
csók és halál, bús kezdet és búsabb vég,
színkeverés, tánc és örök csere.
Lélekzeni parázsló oxigénben,
és nézni, hogy minden hogy folyik el,
és érezni, fejünkön a sisakkal
a harc előtt, hogy menni, menni kell?
A kártyás imája
Valami van:
a változás.
Valami van:
mi oly csodás.
Én veszthetek,
de nem vesz el ő,
a félszemmel siró,
félszemmel nevető.
Valami van:
öröm és iszony.
Valami van:
a földi sikon.
Valami van:
ezt érezem,
tapintja velőm
és látja kezem.
És hirdetem
búsan-vigan
és esküszöm:
Valami van.
A sötét párka
Három bús párka áll az élet útján,
a nő, a kártya, a halál.
Ó fátylasarcú, rejtett, furcsa párka,
engem kötényed titka vár.
Nem kérdezem, tündér vagy-e, banya?
A szeretőm leszel száz éjszaka.
Az életem péntekjén fölkereslek,
hozzád őrjöngve fölfohászkodom,
és kérem az igét, a szót, a kulcsot,
lábadra ejtve ráncos homlokom.
Lassú nekem az élet – sokszorozd meg
és adj a láznál lázabb lázakat.
Oly titkos ez a kincsesláda, nyisd föl,
hulljon le róla a kemény lakat.
Pörögjenek most gyorsan minden orsók,
lássak ragyogva, mint még sohasem,
mutass nekem most bölcsőt és koporsót,
bűvös ujjakkal illesd meg a sorsot
és gombolyítsd le lassú életem.
Tenger és vihar
És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
recseg-ropog hajónk,
kegyetlen vashajónk,
hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
A szél, a köd jajong,
hogy sír, jajong
és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
hajrá, tovább, tovább,
mindég tovább, tovább,
csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.
Sötét sziklákon át,
millió poklon át
szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg
és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
ordítoznak: csodát,
csodát, barbár csodát,
s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
s hajrá, hogy minden a habokba halt,
habzsoljuk az otromba diadalt,
mint részeg matróz a nehéz rumot.
A kártyás diadala
Diadal!
Tüzes szekéren, lángnyelvek között,
az illatos nő hozzánk költözött
és száll a dal:
Diadal!
Illatzavar, őrjöngő világ,
rivalganak rettentő trombiták:
Diadal!
Kínálja testét, táncol, hahotázik,
ő a miénk és öleljük rogyásig:
Diadal!
Nem egy a csók, de száz és százezer,
ő most szeret és ő most követel:
Diadal
Csóktól, aranytól részegek vagyunk,
és ordítunk és összeroskadunk:
Diadal!
