in

Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz

Hirdetés

Jöjjön Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz verse.

Ha meghalok majd, mélyre ássatok,
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok
s nekem, szegénynek, megbocsássatok.

Ne nézzétek karomat-térdemet,
csak szándokom és ne az érdemet,
mi vérzik és fáj most mellem megett,
azon lehet akkor megmérnetek.

Önváddal és mérgekkel olykoron
vertem magam füstös-boros toron,
mindig a kín volt ólmos ostorom,
mindig magány a mély monostorom.

Vétkeztem itt s vétkeztek ellenem,
bár senki úgy, mint lázadt szellemem,
az sarkantyúzott szűnös-szüntelen,
s ezért vagyok én bűnös-büntelen.

De a komor szemet el nem birom,
örök gyehenna lesz attól sirom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.

Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszitasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.

A kancsal emlék szépítsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át
s széthordva megbocsátó mosolyát
ezüstté bűvöl minden pocsolyát.

Köszönjük, hogy elolvastad Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz költeményét.

Mi a véleményed Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz írásáról?

Írd meg kommentbe!

 

Szólj hozzá! Várjuk a véleményed!
Jöjjenek a Márai Sándor versek, mutatjuk az idézeteket. Kezdődjön a kvíz!

Hány Márai Sándor verset ismersz fel? Kvíz

Latinovits Zoltán verset mond – Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz