Kosztolányi Dezső: Szellők zenéje

Hirdetés

Jöjjön Kosztolányi Dezső: Szellők zenéje verse.

A vers 1908-ban született.

Szellők kísérnek mostanában engem,
szellők szavára száll az alkonyat.
Szellők zenélnek, túlvilági hárfák,
szellők nevetnek ezüst éjszakán át
s csilandva fricskázzák az arcomat.
Honnan repülnek? A hajam kibontják,
hozzám tipegnek észrevétlenül
s egyszerre lelkem egy fekete, halvány
szerelmes arcú szellőlányka karján
száll, száll, tovább repül.

Mind pajkosak, betyárok és enyelgők,
kitépik a párnát fejem alól.
Nyakamba fújva rántják ingemet le,
szikrát, tüzes port hintenek szemembe
s kacagnak, hogyha könnyem árja foly.
A messzeségbe, szellők tengerére
űz olykor egy ravaszdi szélkalóz
és hogyha jázminos az este s holdas,
egy széltündérke űl könyvemhez – olvas –
s halkan tovább lapoz.

Minden helyütt szél, szél, szelek zenéje,
lágy, altató, halk temetői dal.
Szellő a szerelem , szellő az élet,
a csók, a tűz szeles magasba réved
s a szende szél már szendergő vihar.
Üres levegő, kék ábránd a vágyam,
üres levegő szellőpalotám.
Én hallgatom e dalt. Szememben éjfél.
Virrasztva vacogok a kósza szélnél
s búcsúzó arcom halovány.

Köszönjük, hogy elolvastad Kosztolányi Dezső: Szellők zenéje költeményét.

Mi a véleményed Kosztolányi Dezső: Szellők zenéje verséről?

Írd meg kommentbe!

Várjuk a kommenteket

Ady Endre – Valaki, valaki emleget

Radnóti Miklós: Szusszanó