Kun Magdolna: Madárlátta kenyér
Nagyapám minden reggel úgy indult útnak,
hogy tarisznyájába tett egy nagy adag szalonnát,
néhány héjaira bontott lila színű hagymát,
és azt a nélkülözhetetlenül fontos éles bugylibicskát,
amivel nekem faragott cifra fűzfa sípot.
Kenyérszeletből több lapult a zsákban,
mert egyet mindig, de mindig visszavártam,
hisz az volt csak igazán a madárlátta kenyér.
Abban a kenyér szeletkében benne volt az élet,
fáradt két kezének minden mozdulata,
s mindaz a gőzölgő illat, mi forró kemencékben
az éhes gyermekszájakat csillapíthatta.
Benne volt a tücsökzenék ciripelő hangja,
a learatott búzatáblák katonás sora,
és mindaz az ember-jóság, mi szeretettel vegyült,
ha huncut mosolyával ballagott haza.
Mikor észrevettem, hogy befordult a sarkon,
mindent félredobva rohantam elé,
hisz tudtam, abban a foltos, rongyos tarisznyában
megtalálom azt a fáradt szívet is,
mely könnyes szemmel zárt karjai közé.
Ma már nincsen madárlátta kenyér,
és nincsenek katonás glédájú búzatáblás rendek,
az enyészeté lett minden, ami szép volt,
csak én őrzöm még tiszta hittel
azt a mindennél többet érő,
morzsákra hullt kincset.
Köszönjük, hogy elolvastad Kun Magdolna költeményét.
Mi a véleményed a Madárlátta kenyér írásról?
Írd meg kommentbe!
