in

Legszebb balatoni versek

A legnagyobb magyar tavunkról számos szerzemény született. Mutatjuk, melyek a legjobb balatoni versek!

Gárdonyi Géza: A Balaton

Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.
Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.

Vörösmarty Mihály: A tihanyi viszhang

“Szüntesd csókjaidat, szüntesd meg az alkudozó szót,
Édes az ah, de tanút nem szivel a szerelem.”
A viszhangu tetőn így súgott Irma Dezsőhöz,
Hogy Tihany agg hátán ültenek a szeretők.
A viszhang ezeket, mint hallá, súgva beszélé
Régi barátjának, a Balatonnak, alant,
A Balaton pedig elmondá partjainak, azoktól
Tudta Somogy, Veszprém, és Szala, tudta Füred;
És ezek elmondák a szomszéd többi megyéknek,
S már az egész ország tudta, hogy Irma szeret.
Akkor az árúlót így szidta meg a haragos lány:
“Némulj meg, viszhang; vén Balaton, te apadj
S láss fenekedre: gazos legyen az sokféle gazokkal,
S benne a száraz avart irtsa ki éjjeli láng.
S még feketébb legyen a füsttől Tihany oldala, mint most;
És vendégtelenűl álljon alatta Füred.
Ezt bár nagy szomorúan a három vármegye lássa,
Lássa egész ország, s bús legyen érte soká.”
Ezt is az őr viszhang hallá, s kibeszélte világnak:
Mit tehetett a lány? hallgata, és szeretett.

Berzsenyi Dániel: A Balaton
(Matthissonhoz)

Jer te, ki a szép genfi tavat s szép genfi virulmányt
Olly eleven színnel festéd, s Eratódnak ölében
A roppant Bernhárd farain múlatni szerettél,
Jer: nézd a Balatont, mikor a nap reggeli lángja
Tükrözetén reszket, s mikor a hold fénye alatt ég!
Nézd a kék hegyeket, mint állnak sorba körülte,
Melyeken a nektár csorog és az öröm dala harsog.
Itt meredek sziklák tetein sok régi erős vár
Omladozó falain lebeg a mult hajdani képe,
S elnyeli a döbbent elmét a fényes előkor;
Itt a századokat látott vadonok feketednek,
Mellyek ezer meg ezer gőbölt kényünkre nevelnek;
A szilaj Arkászok heverészve legeltetik a nyájt,
S a kies estvéken nyögdécsel lassu furullya.
Itt a sárga mező s kiterült láp terjed előnkbe,
Hol dús búzakalász hullámos tengere játszik,
S a barnult arató víg dal közt hosszu kepét rak.
Nézd, valamerre veted szemeid, szép minden előtted,
S a koszorus Tellus kosarit mosolyogva üríti;
És valamint boldog Helvetia népe örömmel
Szántja szabad földjét: itt is szabad a magyar és víg;
A gazdag palotát itt lakja királyi szabadság,
S a gunyhók lakosit szent törvény jobbkeze védi.

Szalay Kornél: Balaton a szívem csücske!

Balatonvilágos/Aliga
Gyönyörű szép Balaton, itt van Badacsony,
fák közt a vonat zakatol, szívem zakatol, mikor kinézek az ablakon.
Fújja a szél a vitorlát,
iszap alól törekszik fel az óriás.
Zamárdi itt van, a Balaton szíve,
onnan látható a tihanyi, a hívek.
Legszebb hangú leánya, elveszett a nyája,
megeredtek könnyei, nem maradt más, csak a körmeik.
Az én szívem őriz egy helyet,
melynél nincsen szebb terep.
Szebb, mint ezer szál virág,
nekem az a kis hely az egész világ.

Annak a helynek, ahol nyáron elvagyok,
szentelek egy külön versszakot.
Mikor a vízben bent vagyok, apró siklókat elkapok.
Csodálom szép pikkelyét, bámulom sziszegő fejét.
Csodálom lila és narancssárgás naplementét.
Este a tücskök ciripelésénél nem hallottam szebb zenét.
Naptól nyakam kicsit megég, a szeretet a szívemben ég.
Itt a kőgyűrű a hídnál, a férfi átad a nőnek egy gyűrűt.
Ez a hely Balatonvilágos, este a tó holdcsillámos.
Mindenkinek ajánlom a szent koronát, mely ékesíti az emberi koponyát.

Kasza Béla: A Balatonnál

Felmegyek a hegyre,
a tóra lenézek,
úgy csillog a nagy víz,
ahogyan még soha.
Lepkeszirmú fényben
fürdetem a lelkem.
Ragyog körülöttem
Istennek mosolya.

József Attila: Balatonszárszó

1

Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
fehér habokba szaggatja a zöldet.
Fogócskáznak az apró viharok,
az ablakban a legyek megdögölnek.

Nyafog a táj, de néha némaság
jut az eszébe s új derűt lel abban.
Tollászkodnak a sárga lombu fák,
féllábon állván a hunyorgó napban.

Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
Becsomagoljuk a vászonruhát
s beöltözünk szövetbe, komolykodva.

2

Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.

Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
mikor elkezdnek a szelíd öregek köhögetni.

3

Je n’ai point de theme,
excepté que je t’aime –

költeni csak ezt tudtam,
mert mindig elaludtam,

hisz annyiszor öleltem,
ahányszor rája leltem.

Szemüveg volt az orrán,
az alól nézett énrám

s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.

Szivemben bizony kín dult,
mikor a vonat indult,

de nem sokat merengtem –
esett, hát hazamentem.

Száz gramm dohányt hagyott rám,
hogy legyen cigarettám.

S nem álmot, hanem alvást.
Nem látjuk többé egymást.

Vajda János: A Balaton partján

Illanó felhők az égen,
Játszi árnyak a mezőn.
Jár a szellő körülöttem
Szeliden, lengedezőn.

Közbe-közbe sebesebben
Suhan el a habokon,
Odaszólva érthetetlen
Túlvilági hangokon.

Hidegen, verőfény nélkül,
Haloványan, álmatag
Ki-kipillant a felhőkbül,
Majd meg elbólint a nap.

Nézem e játékot, nézem,
Hallgatom e halk morajt.
Mit jelent az árny a réten,
Szél a habra mit sohajt?

Azt jelenti az az árnyék:
Ember, nézz meg engemet.
Földi lét – tünő árnyjáték;
Ma nekem, holnap neked.

Nincsen itten állandóság;
Ami él, mind elmuló.
Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.

És az a türemlő hullám,
Kis bujár hab mit gagyog?
“Ember, ember, ide nézz rám,
Lettem és már nem vagyok.”

És a ringó, kergetőző
Millió hab a tavon,
Váltakozva majd egy bölcső,
Majd meg egy-egy sírhalom.

És ez így megy mindörökkön
Mindörökké, föl-alá.
Így ölelkezik a földön
Születéssel a halál.

És csak egyszer! és csak egyszer?
Az idő, tér végtelen,
S újra többé itt az ember
Soha többé nem jelen?

Kiderül a felleges ég,
Visszatér a szép tavasz,
S soha e mindenségben két
Falevél nem ugyanaz?

Hát ha mégis, újra itten
Igy, ahogy most, valaha…
Az örök idő-keréken
Visszafordul a “soha?”

Soha többé, soha többé!
Szív, hogy ezt elviseled!
Emberagy, a “mindörökké”
Őrületbe hogy nem ejt?

Megnyugvást, vigaszt mi adhat?
Kérdezed, mi volna jobb?
De hiába, tenger és nap
Nem felel, csak mosolyog.

Mintha mosolyogna rajtam,
Gondolván: szegény bohó,
Árny után kapkodsz, azonban
Fut előled a való.

Hasztalan a mult, jövendő
Titkait mit keresed?
Feleled, hogy mindakettő
A jelenben csak tied.

A teritett asztal itt áll,
Rajta a sok jó malaszt:
Lesve várva, jön-e több tál?
Még utóbb éhen maradsz…

Szólj hozzá! Várjuk a véleményed!

Csoóri Sándor: Hókutya

Csokonai Vitéz Mihály: Az esküvés