Jöjjön Mándy Stefánia: Csitt meg a bátyja verse.
Színes világ ez, csupa fény,
s csak ketten lakjuk: Csitt meg én.
Nappal hej, vígan élünk,
esténként meg párnát cserélünk
s reggel kirázzuk sorra mind
kis könnyű pilleálmaink.
(Csillaggal csillagot gyújt a gyerek,
szárnyas víg dalnak szárnyas dal a párja
sír Csitt, hogy hosszú útra kelek.)
Szemében kis kék lángok égnek,
göndör haján rőt szikrafények.
Kis gombolyag, nevet, kacag,
és elbújunk a víz alatt
s felbukkanunk a víz színén –
így élünk ketten: Csitt meg én.
(Lásd kicsi Csitt, hát ez is eljő,
nincs mit tenni – az ember felnő.
Beáll a nagy fiúk sorába,
s elbotorkál az iskolába.)
Csitt áll a sarkon, integet:
„Gyere vissza!” – „De nem lehet!”
„Szedünk kagylót, gyöngyöt, csigát…
Hagyd azt a csúnya iskolát.
Átúszunk a Kígyó szigetre!”
„Jó lenne, Csitt, haj, ha lehetne!”
(Csitt áll a sarkon, most is látom,
álmélkodik a nagy diákon,
hogy tudta cserbe hagyni őt
s a szép, a boldog nyáridőt?”
Ülök, ülök az iskolában,
Az Á meg Bé fura honában,
árgus szemek bús foglya lettem,
kisüt-e még a nap felettem?
Szegény kis Csitt most mit csinál?
Ki lett a Tengersünkirály?
(Tegnap az ablakban leste,
mikor jön végre el az este:
a kiflihold ahogy kigyulladt
berikkantott – már ne tanuljak!)
De egyszer mégis vége lett.
A csengő csengőn csengetett.
Csiling, csiling, futás haza!
Nem is rossz ez az iskola.
Mindennap új dal, új mese –
nem maradsz ám kicsi te se!
(Ismerem jól az utat, lám,
gyere hát ide, megmutatnám:
amerre a játékok útja,
arra van az okosság kútja.)
S Csitt áll a sarkon, integet,
és meglapul a fal megett.
„Majd este újra felvidítlak,
a Kis kecére megtanítlak!”
Csitt már nem sír. Így van ez köztünk,
mert mindig mindent megfeleztünk.
(Azóta hóba és homokba,
betűt írunk csillagokra,
számot írunk fellegekre,
nótát fújunk a kék egekbe –
s mire a fecskék messze szállnak,
már Csitt is felcsap kisdiáknak!)
