VÁNDORÚTON
Amióta anyám kezén vezetve megtanultam a lépést
és ordas sziklákon csodák világa felé ûzött a vágyam,
járom az utat külsõ és belsõ törvény parancsa szerint;
porban poroszkált, iszapot kavart, köveken vérzett a lábam,
de visszafordulni a ködön át sehonnan, sohase vágytam,
sorsot terelõ járatlan utakra lobogó vér tüze vitt.
Ám az élet egyre többször vágott arcomba sárviharával,
társaim lettek a csönd, a döccenõ gödrök, az örvénylõ gond,
az engesztelés vízesése fehérre fürdette a csontom;
a gyermekkor fényeitõl háborúk halálmenet ûzött,
hajsza, menekülés, vad rohanás derékba törte a ritmust,
hörgõ üvöltés rémemlékeit most is torkomra fojtom.
Végigtiportam az évek semmibe veszõ útjait rendre,
elvergõdtem a vak tilalmak lélekvesztõ zegzugain át
a szabad homlokú emberiség sugárút rengetegébe;
mert innen mérik mindenki szívéhez a friss életütemet,
innen terelik a tegnap és holnap acélívei alatt
minden álmunkat, ami ezután szemünk sarkába se fér be.
Útitársaim lettek immár csalhatatlanul valahányan:
a tejízû reggel, a sós nappalok, a frissen szántott este,
a fésûs szél, a doromboló vizek, a bölcsen konok hegyek;
és úttalan utakon is mindig feszesen lépem a ritmust,
elébe vágok a morc halálnak, hogy végigjárhassam a sort,
és tévelygés nélkül, dudorászva elõre megyek, csak megyek.
