Jöjjön Nadányi Zoltán: Az első pogácsa verse.
Konyhajelmezt öltött
kislányom, Kati,
sütő tudományát
úgy próbálja ki.
Húsz kis pogácsából
csak egy sikerült,
az is furcsán festett,
mikor kikerült.
Botrányos alakja,
rossz fogása volt,
kemény kopogása,
de – pogácsa volt.
Nekem szánta ő ezt,
hozta boldogan,
hát ahogy harapnám,
nem fogja fogam.
Igen ám, de lesnek
lelkes nagy szemek:
„Milyen a pogácsa?” –
„Tyű – mondom – remek!”
Kati csakúgy hízott,
kiszaladt: „Nahát,
ízlik a pogácsám!” –
hallom a szavát.
Magunkra maradtunk:
pogácsa meg én,
hosszan elmerengtem
Kati remekén.
Kicsi kis pogácsa,
úgy szemre kevés,
csak a fog sokallja,
mikor belevés.
Nem veszi be, sajnos,
se szám, se begyem;
jó lesz eltüntetni –
hova is tegyem?
Kiskutyánk ott sétált
az ablak alatt,
odadobtam annak:
nesze, jó falat!
Siettem utána
a konyhába ki;
kell, hogy Kati mellett
valljon valaki.
Megettem-e – kérdi
kétkedve anyu,
nagymamácska, ő is
hej, csupa gyanu.
De én megfeleltem,
azért vagyok ott:
„Egy baj volt: kevés volt!” –
Kati ragyogott.
Épp akkor besétál
ám a kis kutya;
mit hoz a szájában
az a kis buta?
Hozza a pogácsát,
még sértetlenül!
Leteszi, otthagyja,
szinte menekül.
Nevetésbe tört ki
most a társaság,
még Kati is, ő is
fogta a hasát.
Mert megtudta ebből,
akit érdekel,
hogy az a pogácsa
– kutyának se kell.
