Jöjjön Nagy László: Anyakép verse.
Könny nélkül váltam el tőle,
sóhajtva nézett utánam.
Még ölelt volna, még láttam,
karját emelte.
De a köd, november kölyke
borult az anyai ölbe,
édes helyemre.
Jó volt már visszasajognom
oda, hol erővel töltem,
szülőm és elhagyott földem
egy anyakép lett.
Hevesen vettem magamba,
emelték fönséges rangra
álomi fények.
Tornyok közt hordtam e képet,
Marseillaise-t daloltam néki,
érette tanultam élni
újabb időket.
Nem ért még akkor borotva,
fájdalom nem hasogatta
esténkint főmet.
Nagy lett a súlya e képnek,
naponként nőtt szakadatlan,
mihelyt én hozzáavattam
hazát, világot.
S hordtam, hogy lehessek boldog,
suhogtak bennem a sorsok,
törvények, álmok.
Éltetett parázsló szándék,
hogy mindazt, amiből lettem,
amit én magamba vettem,
újítsam széppé.
Érte a reszketés járt át:
ó, ha a harmóniáját
végre megérné!
Dűh perdít szememből könnyet,
én tehetetlenül élek,
számtalan sóhajos lélek
örvényét érzem,
s biztatót zümmögnöm dalban
nehéz már, amikor rajtam
orbánc a szégyen.
S szándékom eltemetője
puska előtt se lehetnék,
süvíti bennem az emlék,
mire szegődtem.
Értelem, te segíts nékem,
hordhassam dúlt anyaképem,
szolgálni győzzem.
Értelem, nemcsak magamban,
hanem a nagy sokaságban
kivirágzásodat lássam,
féreg ne nyessen!
Vadság itt ne nőjön úrrá,
nehogy, ki szülőjét rúgná,
vitéz lehessen.
Tudjam, hogy sohasem jár a
tisztesség csillaga árván,
s nem vész az idő homályán,
hanem világít,
s élünk alatta a képpel,
amit én éltetek vérrel
megszakadásig.
