Nemes Nagy Ágnes: Istenről
Hiánybetegségeink legnagyobbika
Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet
teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űr-
be, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba – felfog-
hatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez
túl sok. Ez mértékvesztés, Uram.
Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható,
gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyö-
möszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a
tölgy makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát
gyömöszöltél?
Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te
velem.
Léted nem tudományos, hanem erkölcsi kép-
telenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feté-
telezni: blaszfémia.
Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a
csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát,
aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vé-
kony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te
édes lépvessződ, Uram!
Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése?
Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi
foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem?
A tsti kín? A becstelenség? Tudod-e, hány
Wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?
Úsztál folyóban? Ettél citromalmaát?
Fog-
tál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd?
Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló
platánra, míg
megy odafönt, megy-megy a délután? Van
odaföntöd? Van neked fölötted?
Egy szót se szóltam
