Osvát Erzsébet és a vers, ami sokak szívébe lopta be magát
Osvát Erzsébet „Zsémbes Zsófi ébredése” című versében olyan érzések és gondolatok jelennek meg, amelyek sokak számára könnyeket csalnak a szemükbe vagy mosolyt az arcukra.
A vers egyedülálló hangulatot teremt, és mélyen megérinti az olvasót, ahogy Zsófi belső világát, ébredését és érzéseit szépen kibontja.
Osvát Erzsébet tehetsége és érzékenysége a költészetben örökké emlékezetes marad, és ez a vers egyike azoknak a műveknek, amelyek örökre megmaradnak az olvasók szívében.
Zsémbes Zsófi ébredése
– Hol a zoknim?
Hol lehet?
Megették az egerek?
Már mióta keresem.
Sehol, sehol nem lelem.
Ó, te bitang!
Megvagy végre!
Felmászott a hintaszékre!
A cipőmre tettem pedig.
Milyen rosszul viselkedik!
Hát a cipőm, cipőm hol van?
Világgá ment nagy titokban?
Vagy csak bújócskázik velem?
Nosza, őt is kereshetem!
Megvan! Megvan!
El sem szaladt.
Itt kuksol, ni,
az ágy alatt.
Előkerült, de hogyan?
Piszkosan és porosan!
Jaj, a szoknyám,
rakott szoknyám!
Te is szégyent hozol csak rám!
A földön van a helyed?
Mondd, ki tette ezt veled?
A szél fújt le
vagy ki más?
Nem, nem, a szél nem hibás!
Még csak be sem surranhatott,
úgy bezárták az ablakot.
Szép szalagom milyen gyűrött!
Ilyet többé el nem tűrök!
Mért nem mondta nekem senki,
a hajamból vegyelek ki?
Tűvé tettem szobám, ágyam,
amíg mindent megtaláltam.
Mit is tegyek?
Hova legyek?
Mennyi gondom van veletek,
ti mihasznák, rendetlenek!
Kivasalom szalagom.
Libeg-lobog hajamon.
Cipőm ragyog, mosolyog rám.
Leporolom rakott szoknyám.
Ennyi munka! Alig győzöm.
Csoda hát, ha zsörtölődöm?
