Petőfi Sándor: Az árva lyány
1
Csak egy lénnyel van kevesebb,
Mint tennap volt,
S nekem ugy tetszik: az egész
Világ kiholt.
Meghalt anyám, le is tevék
A sírba őt:
Lelkemből varrtam én reá
A szemfedőt.
Anyám, miért nem vitted el
Életemet,
Ha már belőle elvivéd
Az örömet?
Te nap valál, én sugarad.
Itt mért hagyál?
Hisz sugarát elviszi a
Nap, ha leszáll.
Beszélek hozzád; hallod-e
A bús panaszt?
Hiába van szóm, te, anyám,
Nem hallod azt.
Itt állok, ahol rajtad a
Sír halma kél.
S messzebb vagy mégis a világ
Legvéginél.
Midőn koporsód szögezék,
Ezt rebegém:
„Ébredj föl, kedves jó anyám,
Édes szülém!”
Fölkelt-e a föltámadás
Majd tégedet,
Kit gyermeked siralma sem
Ébreszthetett?!
2
Virasztánk kínosan
Anyám, te s én;
Kis mécsünk reszketett,
Haldokló éltedet
Jelképezvén.
Magam valék anyám
Fájdalminál;
De nem soká közénk
Egy vendég érkezék…
Jött a halál.
Anyácskám, édesem,
Jó szívedet
Keze megérinté,
S verése szűnt belé
S hidegedett.
Midőn közel vala
A szörnyü vég,
Mint hervadt fára le
Az ősz esős köde
Rád borulék.
Beléd akartam én
En éltemet
Csókolni… s oh szülém,
Te csókolád belém
A tiedet!
3
Virágot ültettem
Anyám sírhalmára,
Harmat nem is kell, mert
Könnyem csorog rája.
Még holta után is
Kedvét keresem én,
Ezen virágokat
Csak azért ültetém.
Kedvelője volt a
Virágoknak anyám,
Szép intését mintha
Még most is hallanám:
„Szeresd a virágot
És ne féltsd szívedet,
Mert, ki ezt szereti,
Rosz ember nem lehet;
A virág s az erény
Két atyafi-gyermek,
Egy szívben egymással
Nem ellenkezhetnek.
Tudod, mi a virág?
A földnek jósága;
Tudod, mi a jóság?
A lélek virága.”
Virágot ültettem
Anyám sírhalmára.
Le az égből, anyám,
Tekintesz-e rája?
Látod-e az égből
Viruló sírodat,
S viruló sírodnál
Hervadt leányodat?
