Petőfi Sándor: Hintón és gyalog
Rég eltemette a nyarat,
Az ősz, s ez is haldoklik már,
Az erdő mégis milyen hangos!
Hogy fütyöl benne a madár!
E füttyre fölriadtak az
Álmos merengésből a fák,
S a meglepő, nem-várt örömtől
Megrezzen rajtok minden ág.
Még ott fönn a nap is, aki
Ködcsuklyájába bújt vala,
Gondolva, hogy a tavaszig már
Ugysem leszen mit látnia,
Még fönn az égen a nap is
Kiváncsian pillant elé,
Hogy lássa ezt a madarat, mely
A bús csendet szétkergeté.
Keres, keres szemeivel,
Megnéz az erdőn minden fát,
De mindhiába, mindhiába,
Madárfélét sehol se’ lát.
Jó nap barátom, ne keresd
A fákon e víg madarat,
Ott ballag a mi füttyösünk a
Gyaloguton a fák alatt.
Egy ágrólszakadt siheder,
Kit a balsors meghordoza,
Keblén kenyere, hátán háza
S szivében jókedv tavasza.
Hogy megfütyöl, hogy megfütyöl,
Hogy harsog az erdő bele…
S ím fényes úri hintó nyargal
S szemben találkozik vele.
A fényes hintóban belül
Sötét ur ül nagy csendesen;
Ah, milyen napfogyatkozás van
E gazdag úr szemeiben!
Meglátja őt a siheder
És sajnálkozva távozik…
Ti szegény gazdagok, kiken ily
Rongyházi is sajnálkozik!
