Reményik Sándor: A gyermek

Jöjjön Reményik Sándor: A gyermek verse.

I. Mikor sírt

Sírt keservesen, tehetetlenül,
Ideg-tépőn és szívet-szaggatón.
Szülő-szív nem volt a szívem helyén,
Karomra nem vehettem ringatón.
Nem segíthettem rajta semmikép.
Csak néztem riadt bús poéta-szemmel,
Nagy szánalommal és nagy félelemmel
A gyermeket, a mások gyermekét.
A sírásában infernó jajongott,
Azt hittem, összecsap a föld s az ég.
Kis ajka ahogy görbült lefele,
A végtelenbe kérdőjelet írt,
Azt kérdezte, hogy mért jött ő ide.
Csöpp száján, e parányi résen át
Kitörni, s égignyujtózkodni láttam
A nagy démont: a Diszharmóniát.

Az ősök sorát láttam szertefolyni,
És kis testében újratömörülve
A nyomorúság kardalát dalolni.
A szülők találgatták: mi leli.
Én tudtam, látón s tehetetlenül
Tudtam: egy fáj: az élet fáj neki.
Szegény kis szíve új kis dobverő,
Mellyel a sors a vak marsot veri.
Hová, hová, minek, minek?
A végzet dobját minek veritek,
Szegény kis dobverők, szegény szívek?
Elkábultam, – nem tudtam hol vagyok,
S az Isten velem van, vagy ellenem, –
Hálát adtam, hogy nincsen gyermekem.

2. Mikor bámult

Két pici csillag,
A miriádból kettő,
Két összeillő:
Az égről lefutottak.
Azelőtt fenn ragyogtak,
Azelőtt tükröződtek
Tavakban, tengerekben,
Csillagravágyó bús emberszemekben.
Most bennük tükröződik a világ.
Körülbámulják ezt a szűk szobát,
E gondból rakott ember-madárfészket,
Néznek kereken, értelmetlenül,
Tapogatódzva, vad-idegenül,
Csak pitymallik bennük a csillag-lélek,
Fénye elkopott a nagy zuhanásban.

3. Mikor mosolygott

Most átfutott arcán egy sugár.
Egy tűnő, húnyó, bujdosó sugár,
Mely annyi sírás-zivatar között
A homlokunkra mégis visszajár.

Látom üstökös-útja fordulóit:
Mikor anyjára csillan: „Ismerem!”
Mikor mint fényszökőkút, vagy rakéta
Lobban fel az első játékszeren.
Mikor mélázva, csendes ragyogással
Nyomon kíséri az első mesét.
Mikor először símogatja meg
Egy kisleány rokon-tekintetét.
Látom az első saját-gondolatnál
S az első büszke férfi-tett után
E visszatérő üstökös-mosolyt
Derengni éjbehulló homlokán.

De mindhiába anyaöl és játék,
Tündérmese, gondolat, szeretet:
Az ürben járó üstökös-mosoly
Görbéjét kiszámítni nem lehet.
Soká elmarad, ha tetszik neki,
S ha tetszik, gyakrabban is megjelen,
S útja szeszélyes tűz-kanyarodóit
Igazán csak Te tudod, Istenem.
Azt is tudod, hogy nyomorult vagyok,
Mosolyod rajtam ritkán ragyogott,
Értem kivételt kedved nem tehet.
Nem rövidítheted meg a telet,
Nem hosszabbíthatod meg a nyarat.
És mégis kérlek, engedd visszatérni
Gyakran e gyermekhez a sugarat.

4. Mikor aludt

Jöttünk, mentünk, beszéltünk hangosan
Gyors lámpafény gyúlt, hirtelen sötét lett,
Az ajtó nyílt, az ajtó becsukódott,
Feldübörgött a nagyváros zaja:
Ő csak aludt.
Az álma mélyebb volt a tengereknél,
S a csúcsok csendjénél fenségesebb.
Hol járt, ki mondja meg?
Micsoda álompartokon barangolt?
Talán otthon, az igazi hazában.
Aludt, mint gyökerében a virág,
Aludt, mint a rügyben a rengeteg,
Aludt, mint a vetés a hó alatt.

Éreztem, ez az Isten békessége,
Mely minden értelemnél magasabb.

Köszönjük, hogy elolvastad Reményik Sándor költeményét.