Jöjjön rövid magyar versek összeállításunk.
Tóth Árpád: Meddő órán
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
Pilinszky János: Négysoros
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
Pilinszky János: Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
Váci Mihály: Százhuszat verő szív
Már összeroskadsz, – végre mondd:
mit is akarsz hát, te bolond?
Ki biztatott e sorsra itt,
hogy szívedet rohamra vidd,
és kitárt mellel odaállj,
hol a veszély szíven talál?
Honnan vetted rá a jogot,
ki volt, ki felhatalmazott,
hogy érte és a neviben
egy szót is szóljál? – Senki sem!
Ady Endre: Egy ismerős kisfiú
Az a kisfiú jár el hozzám
Mostanában, nevetve, holtan,
Aki voltam.
Édes kölyök: beteg, merengő,
Körüllengi s babrálja lágyan
Szegény ágyam.
Vénülő arcom nézi, nézi
Csodálva s könnyét ejti egyre
A szememre.
S én gyermekként ébredek sírva
Százszor is egy babonás éjen,
Úgy, mint régen.
Áprily Lajos: Jöjj, négysoros
Jöjj, négysoros, jöjj. Versed nem szaval,
ódává nem növesztheted magad.
De napomon ez a négy sor vonal,
életjel, mit lelkem lelkemnek ad.
Márai Sándor: Nosztalgia
Ülök a padon, nézem az eget.
A Central-park nem a Margitsziget.
Itt minden szép, kapok amit kérek,
Milyen furcsa íze van a kenyérnek.
Micsoda házak, és milyen utak!
Hogy hívják otthon a Károly-körutat?
Micsoda nép, az iramot bírják –
Ki ápolja most szegény Emma sírját?
A levegő izzik, a nap ragyog –
Szent Isten, hol vagyok?
