Jöjjön Sík Sándor: A látogatásról verse.
Lásd, tudtam, hogy ma újra eljössz.
Hogy kopogtatni fogsz s betérsz
Botorkáló bús gyermekedhöz.
És amikor már este volt
És ott kint, úgy, mint az én arcom,
Bús boldogsággal mosolygott a hold,
Éreztem, hogy valaki ott áll,
Hogy ott állsz kint a küszöbön.
S Te ajtómon bekopogtattál.
És akkor némán, nesztelen
Bejöttél, betetted az ajtót
És megálltál szemben velem.
Néztelek és az ajkad lestem.
De Te csak néztél szótalan.
És akkor a lábadhoz estem,
És úgy sírtam keservesen.
Te jobbkezed fejemre tetted
S megsímogattál csendesen.
Szerettem volna porrá lenni,
Hogy rám taposs, hogy rám taposs,
És lépted alatt énekelni.
Nem, édes, én nem vagyok az,
Nem, én nem vagyok. Menj ki tőlem;
Menj, menj! Hisz vár ezer igaz.
Várnak a méltók és a szentek,
A fehérlő homlokukon
Elsurranó kenettel kentek,
Akiken a jeled ragyog.
Azokhoz menj. Mit akarsz nálam?
Édes, lásd, én nem az vagyok.
Én rossz vagyok. Én nem szeretlek,
Szemedbe nézni nem tudok.
Csak – szeretlek. Nagyon szeretlek.
Csak el ne menj. Csak el ne hagyj.
Hova leszek nélküled? Nem eresztlek!
Foglak, én Uram, hogy enyém maradj.
