Sík Sándor legszebb versei

Jöjjön Sík Sándor legszebb versei összeállításunk.

Sík Sándor: Ments meg Uram!

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól
A meddőségtől, lanyhaságtól,
a naptalan és esőtelen égtől;
Ments meg Uram a szürkeségtől!

Édes az ifjak méntás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van tavasznak, télnek;
Ne engedj Uram, koravénnek!

Csak attól ments meg, keresők Barátja,
Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

Ne hagyj Uram, megülepednem,
sem eszmében, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.

Ha jönni talál olyan óra,
hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hülni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,

Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szűnném,
Az a nap Uram, hadd legyen a végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!

Sík Sándor: A legszebb művészet.

A legszebb művészet tudod mi,
Derült szívvel megöregedni.
Pihenni, hol tenni vágyol,
Szó nélkül tűrni, ha van, ki vádol.

Nem lenni bús, reménye vesztett,
Csendben viselni el a keresztet,
Irigység nélkül nézni végig
Mások erős, tevékeny éltit.

Kezed letenni ölbe
S hagyni, hogy gondod más viselje.
Ahol segíteni tudtál régen,
Bevallani nyugodtan, szépen,
Hogy erre most már nincs erőd.
Nem vagy olyan, mint azelőtt. ..

Sík Sándor: Hársfák

Virágzó hársak hűvösében
Magányos csendben üldögéltem,
Nem is kívántam mást, csak éppen
Lenni, mint a lomb.

Mikor már-már elszenderültem,
Egyszerre fölrezdült körültem
Egy álomhalk, valószerűtlen
Földöntúli hang.

Száz méh, a hárs virága kelyhén
Illattal csordulóra telvén
Surrogja rezge szárnya nyelvén
Léte mámorát.

E hárs alatt én hányszor ültem,
Önnön zenémben elmerülten
S önös figyelmem elkerülte
Mind e halk zene.

Ki tudja, hányszor, s milyen hársak alján
Burkolt el engem ön zajomba csalfán
Csalóka ihlet, – még csak meg se hallván
Azt a más zenét,

Komoly lányát az Isten-adta csendnek,
Melyre a boldog angyalok kerengnek,
S melyben öröktől egy akkordban zengnek
Isten és világ.

Szívem, ne sírj, még nincsen veszve semmi:
Tanulj a hárstól illatot teremni,
A csend dalának élő kelyhe lenni
S búgni, mint a hárs!

Sík Sándor: Pillanatkép

Fehéren csillogó mészkő-falak közül,
A hosszú alagút koporsó-kebeléből,
Ahol a vérverés fojtó iramba szédül,
A füstszagú vonat lihegve fölmerül.

Fáradtan, kormosan, langy verejtékben ázva,
A zsúfolt ablakokban bús esti emberek.
A fapados kocsik lassan bezörgenek
A hűs, diófalombos muskátlis állomásra.

Egy hektikás kerék rekedten felsikolt,
Az izzadt ablakokból sóhajok csordogálnak.
Füttyszó sivít: tovább, neki az éjszakának!
Meredten ül felettünk a hullaképű hold.

Sík Sándor: Cinege

Kertünk bokrán cinege, cinege.
Szobámba behallik éneke.

Asztalom mellett olvasok,
Asztalomon könyvek, hírlapok.

Értelek, pajtás, cinege, cinege!
Azt fütyörészed: „Minek-e? Minek-e?

Tisztes a munkád, szereted, szereted,
Az ágyad fejénél feszület, feszület,

Nem elég ennyi? Mire több? Mire több?
A többire hékám fütyülök, fütyülök!”

Igazad van, pajtás, cinege, cinege,
Egy fütty az ember élete.

Egy pici fütty az életem,
Elég az gondnak, hogy szép legyen!

Elég az gondnak, hogy jó legyek.
Mindenkinek, amíg lehetek.

Mire nekem bánnom, – igaz-e! –
Bolond-e más vagy gonosz-e?

Ember öröme, panasza
Úgyis az Úristen igaza.

Feneketlen a világ feneke,
Igaz-e, pajtás, cinege, cinege!